A napokban megkerestek, hogy megint lesz újságírós workshop a Gyermekek Házában, aminek persze nagyon örültem.
Korábban már írtam róla, mert ugye tavaly is volt. A dolog lényege hogy olyan fiatalokat keresnek/keresünk, akik ugyan még nem nagyon írtak printbe, vagy éppen csak a blogjukat írják otthon, de látnak benne fantáziát és lehetőséget és szívesen megismerkednének az írással. 
Az idei workshopról még én se tudok sokat, mivel én is csak részvevőként leszek ott, de a tavalyin elég sok program volt. Több csoportban dolgoztunk és párhuzamosan próbáltunk feladatokat megoldani.
Csináltunk riportot az utca emberével, saját témákat jártunk körbe Hercsel Adéllal és Bukovics Martinnal, illetve Szami próbálta rávezetni a vállalkozókat a fotózás rejtelmeire. 
Szerintem nagyon izgalmas volt, és most talán külön jobb lesz, hogy nem hóban kell riportokat csinálni.

Akinek van kedve az feltétlen jöjjön! Az első találkozó ma délután 6-kor, azaz május 5-e 18:00 a Gyermekek Házában lesz.

A találkozót amúgy Varju Nándi szervezi. Lehet hogy pár embernek ismerős a neve már, mivel ő a fő szervezője az Import Imprós rendezvényeknek is, illetve valaki tanórákról ismerheti, mivel a Révaiban irodalom és dráma tanár.

Aki még nem biztos magában de követné az eseményeket, az megteheti a Diákújságíró műhely facebook oldalán, ahol van mindig valami friss, hogy éppen mi történik.
Tessék eljönni, és ismerkedni a témával. És nem kell ijedezni, és is csak blogger vagyok, életembe nem írtam printbe :D

 Kivételesen nem azért adtam ilyen címet, mert vicces, vagy meg imádom az alliterációt - már csak azért is mert egy kurva jó szó.
Mivel egész nap nem volt időm tanulni - tényleg nem - ezért most jutottam oda, hogy elővegyem az irodalmat. Akármilyen meglepő, minden szidalmazásom ellenére és nagyon is szeretem az irodalmat, csak azt utálom, ha faszságokat akarunk belemagyarázni pár sorba.

3 dl kávé és 3 szelet nutellás kenyér után nagyon is megindultak bennem a gondolatok és nekiláttam megtanulni a kiadott anyagot. Igaziból Radnóti egy zseni volt. Vagy mondhatjuk akár azt is, hogy elég hányatott sorsa volt ahhoz, hogy megdöbbentően elgondolkoztató és szörnyű dolgokról írjon. 
Ezen már csak az dobott még egyet, hogy nekiálltam Radioheadet hallgatni, és hogy úgy mondjam, Thom Yorke szellemi hangja nem sokat dob az ember jókedvén, inkább még egyet rúg bele, hogy leguruljunk a melankólia lépcsőjén. 

Ilyenkor persze mindig elgondolkozik az ember, hogy vajon tényleg vannak ennyire elkeseredett emberek? Vajon ma még van ilyen? Azzal tisztában vagyok, hogy vannak olyan fiatalok, akik sírnak rínak mindenért, mert nem vettek nekik új hajvasalót, vagy mert épp az anyjuk egy fasz - "haha" - de vajon mi kell ahhoz, hogy valaki ennyire magába boruljon?

Én valahol őszintén örülök annak, hogy nem lettem/vagyok ilyen. Nem mondom, hogy elég okom lenne rá, de voltak nekem is mély pontjaim - szerintem. Radnóti lespanolt a kaszással és szinte már a megváltást várta.

Azt hiszem jó ember volt. 

Nem akarok itt senkit most arra buzdítani, hogy szeresse meg az irodalmat, de azt hiszem Radnóti egy-két írása tényleg megér egy olvasást. Ez én mondom most. Tőlem Nektek! Keressetek rá az Eclogáira - én most az 1-4-7-et olvastam és mind elég jó volt.

Zárás képpen meg nyomjátok be mellé a Radiohead - Jigsaw Falling into Place-et. Kurvára másról szól, de megy alá. Forest Gump. Isten veletek - "haha".

 Úgy hozta a sors, hogy idén nekem is a kezembe kell vennem majd az egyik kötetét, mert ugye érettségi meg ilyenek. (Kérem megtartani a hülye kis fasz vagyok kommenteket, mert nyelvi előkészítős vagyok és így már egy évvel idősebb vagyok a fiatal kis köcsögöknél)
Ezért is akadt meg a szemem a Modoros blog egyik olvasói levelén, ami Varró Danival foglalkozik. Az írás egyszerűen csodálatos. Minden szavát ittam.

Egyébként nincs vele semmi bajom, biztos remek ember, és biztosan több rímet kreált életében mint én (még ha csak a jókat is vesszük) de akárhogy is nézem, ez a bejegyzés nagyon a helyén van. 
Idézek belőle pár sort, de a teljeset csak a Modoros blogon olvashatjátok. Have fun. A Varró Dani fanoknak meg no offense :D

Dani költészete dialogizál a teljes magyar lírai korpusszal, s nemkülönben a jelentős részben a Kosztolányi lírájában tetten érhető ludista tendenciák folytatójának tekinthető.

E véleményeknek kétségkívül igazat kell adnunk úgy szakmailag, mint emberileg, hisz’ hogy is lehetne ne szeretni egy olyan költőt, aki olyanokat ír, hogy

 „Cicamica, mit tegyek, annyira édes a mosolyod, akárcsak a kóla”,

 vagy hogy

  „míg végül elvágjuk a csomót, a gordiuszit, / és adunk egymásnak egy puszit, / az indulatok minél messzebbre ragadtak, / annál nyelvesebbet és vadabbat”

 Mindezt egy olyan kötetben, aminek az a címe, hogy Szívdesszert, s melyben a versek arany betűkkel vannak nyomtatva... hát hogy is állhatnánk ellent egy ilyen irodalmi csemegének? Ezt a véleményt a kortárs irodalom számos véleményformáló vezéralakja is osztja, kijelenthetjük tehát, hogy a cukiság a magyar irodalmi életben olyan perdöntő szempontnak számít, hogy kellő következetességgel történő alkalmazása esetén egyenes út vezet a József Attila-díjhoz, és az érettségi tételekbe való bekerüléshez, tehát kvázi a halhatatlansághoz. 

 Már nagyon régóta érett egy ilyen bejegyzés, mert egyszerűen nem tudtam már magamban tartani, azt a mérhetetlen sok faszságot, amit órán tanulunk.
Félre értés ne essék, én nagyon szeretem az irodalmat, de attól falra tudok mászni, mikor semmiben magyarázunk bele semmit. És ezzel természetesen nem az író munkáját szeretném lebecsülni, de egyszerűen a mai műelemzők hülyék! Pont!

A mai magyaróra anyaga József Attila Óda című verse volt. József Attilának volt elég baja, szóval tudott elég kacifántos verseket írni, ez tény. De a most következő sorban szereplő gondolatokra biztosan nem vetemedett. 
Aki elolvasná a verset is, az a tovább után megteheti.

József Attila égbekiáltó "költői eszközeit" most nem firtatom, azt hiszem minden költőt megillet az a szabadság, hogy azt írjon, amit csak szeretne.
Ezzel ellentétben rengeteg olyan dolgot is tanulunk, amit következtetések következtében vonunk le feltétles módban. 
Az első felettébb ambivalens - csak hogy ne csak én tanuljak hülye szavakat - dolog az volt, hogy a költő hirtelen felindulásból írta a verset. Ez hangzott el először, majd 2 - azaz kettő - sorral lejjebb az órai vázlat így folytatódik: "a vers felépítése azt engedi feltételezni, hogy a költő már régóta tervezte a verset".
Na akkor most hogy is van ez? Hirtelen felindulásból már régóta tervezte? Vagy régóta tervezte, aztán hirtelen mégse írta meg, hanem csak lassan megfontoltan? Mindegy is; menjünk tovább.

Az olyan gondolatokra se térek ki, amik alapból klisésen - ez az új kedvenc szavam - vagy csak szimplán kegyetlen csöpögősen hangzanak.
Megtudtuk azt is, hogy a második szakaszban a szerelmi vallomás ódaiságát az oximoronok sűrítésével oldja meg a költő. Ezek után nyilvánvalóan következtethetünk arra az ellentétekből - pardon bocsánat, elbasztam; oximoronokból - hogy a szerelem tulajdonképpen egy univerzális érzelem, mivel nem csak a költőnek fontos, hanem az egész világnak.

A negyedik részbe gyönyörű anaforikus - jelzem, hogy a spell check már az oximoront se bírta, nem hogy az anaforikust - sorokkal kezdhetünk bele.
Itt megjelenik az eres keze a kedvesének, ami elvisz minket a biologikumig. A testet pedig patológia szakértelemmel mutatja be. Ez már csak azért is hülyeség, mert egy élő embert jobb esetben nem a patológus vizsgál. Kis nekrofil humor..?
Ez már egyenes utalás - nyilván mindenki észrevette - a naturalizmusra és a szakrális képekre. 
Innen kanyarodunk át az 5. szakaszra.

A sejtek szintjéről hirtelen máshova keveredünk. Itt utalásokat találhatunk a Mária himnuszokra, illetve a teremtés misztériumára. (Spell check fatal error..)

Innentől kezdve már nem is merek mondatokban fogalmazni, mert úgy is teljesen felesleges lenne.. Már csak sorolom, hogy mik vannak a füzetemben.
- öntudatlan örökkévalóság
- létezés állandósága
- a remény csak egy álom
- el vagyunk veszve, nem lehet menekülni
- asszony = születés/halál

Egy pár szót azért mégis ejtenék a vers utolsó szakaszáról, a codáról - zárótétel, te kis butus.
Ebben a részben tűnnek el azok a feszültségek, amik soha nem is voltak a versben. Egyértelműen észrevehető lesz az is, hogy a vers innentől kezdve egy dal jellegű, egyszerű formába megy át.
A költő eljut a szürke valóságba, ám itt tudatosul benne, hogy a szeretet, amire oly rég óta vágyik, csak egy álom volt szintén.

Én itt már valami szúróeszközt keresgélek a padban, hogy véget vessek a szenvedésnek, de persze nincs semmi. Egyszerűen csak nem értem, hogy miért kell egy szép (?) versbe ennyi ostobaságot és őrültséget belemesélni. Miért nem lehet konkrét tényekkel dolgozni - azzal, ami le van benne írva.

A tovább előtt még egyszer szeretném felhívni a figyelmet rá, hogy nem az írókkal van a bajom. Egyszerűen az oktatást érzem felettébb ambivalensnek.

 A mai nap kész csőd volt. Az ember azt gondolná, hogy a szünet az áldás, és örül neki és biztosan jó lesz majd - és jó is - de a mai nappal teljesen véget ért mindennemű szórakozásom. Ma már egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Eddig még itt volt Judit meg NFS meg ilyenek, de ma már ez se nagyon kötött le. Olyannyira, hogy ma megnézte egymás után négy F&F filmet. Ez már biztosan a vég jele - még ha szeretem is őket.

Az első Vonnegut könyvemet még Csabitól kaptam és meg kell hogy mondjam mély nyomokat hagyott bennem. Nem tudom igaziból, hogy miért. Azért mert tényleg ennyire jó, vagy azért mert Csabitól kaptam és nagyon sok dologban ráismerek a könyvből. Tényleg nem tudom, de az biztos, hogy mindig ott lesz a polcomon és tudni fogom, hogy honnan jött.

Soha nem voltam nagy olvasó. Nem tudom, hogy miért, mert igaziból én szeretek olvasni, csak rend szerint van jobb dolgom is. Vagy talán jobb úgy mondani, hogy van olyan tevékenység is ami végső soron szórakoztatóbb.
Kiskoromban még szerettem a könyveket, mert akkor még a mama olvasott nekem, olyanokat mint a Hohohó horgász. A legdurvább az egészben, hogy annyira szerettem azt a mesét a kis rajzaival együtt, hogy megtanultam kívülről. Az elején még csak nyitott lapokkal ment a mese - akkor még olvasni se tudtam, csak annyiszor hallottam a történetet - de később már akár úgy is felmondtam az egészet, hogy a könyv két szobával arrébb volt.
Azt hiszem ilyenkor szokták azt mondani, hogy azok a régi szép idők..

A mostani könyvet már nagyon régóta megakartam venni, de mindig elmaradt, mert más ostobaságokra költöttem. A drogok és a kurvák mindig jobban kellettek...
Viszont van nekem egy barátnőm, aki fejben tartja ezt - helyettem is - és ő megvette nekem ezt a könyvet. Azért is örülök, hogy végre megvan, mert kétnyelvű.
Amúgy ha már az ajándékoknál tartunk: az idei év szar volt. Nem a kapott ajándékokra gondolok, hanem az adottakra. Idén senkinek nem tudtam olyan ajándékot venni, amilyet igazán szerettem volna. Ennek mondjuk több oka is volt. Van akinek azért mert egyszerűen nem volt rá pénzem. A többieket is próbálom ráfogni erre, de van olyan is, akit egyszerűen nem ismerek annyira mint szeretném.
Niki is valahol félúton itt van. Sőt a saját nővérem is. A legnagyobb baj, hogy sokan ismernek engem - akár csak innen is rengeteg dolgot tudnak meg - én viszont nem tudok róluk eleget.
Juditról tudom, hogy mit szeret, de mivel egyre kevesebbet találkozunk - nem annyit, mint amennyit én szeretnék - ezért nem tudom, hogy mire lenne szüksége a mindennapokban. Amit meg tudok, azt meg nem tudom megvenni mert egész egyszerűen nincs pénzem rá.
Niki azért egy kicsit más. Róla még csak azt se tudom, hogy mit szeretne. No ez nem feltétlen azt jelenti, hogy nem üzemel 100%-on a kapcsolatunk. Valami oknál fogva ő titkolja, hogy mit szeretne, vagy én nem is értem. Ez nekem bonyolult. Én férfi vagyok. Az emberek azt kapják tőlem, amit kérnek.
Persze kapott tőlem ajándékot, aminek örült is, csak az én tudatalattimat meg baszkurálja az, hogy vehettem volna neki valami sokkal praktikusabb ajándékot is.
Bár aztán lehet, hogy a nők praktikusnak találják a kozmetikumot és az ékszert is. Ettől függetlenül tényleg lehettem volna kreatívabb. Mint ahogy ő tette: egy rég várt könyvvel. De azt hiszem erről szól egy kapcsolat. Hogy fel kell találni magad és tudni kell. Na de itt kanyarodok vissza a könyvhöz.

Vonnegut ismét remeket alkotott és nehezen tettem le, de már leragadtak a szemeim. Most egy kicsit felfrissültem, szóval lehet hogy még bennem van 50-60 oldal. Azt szeretem legjobban benne, hogy az abszurd és komikus történetek mellett nem fukarkodik a történelmi és földrajzi ravaszságokkal sem - mondom én ezt úgy hogy általánosban majdnem kettes lettem földrajzból 7-ben, most meg 2,75-re állok töriből.

Elfogyott az ihlet. Ahogy látom a címhez nem sikerült teljesen passzítani a bejegyzést, de talán majd az elemző bejegyzésben. Most megyek aludni és majd holnap is - ma -mesélek valami érdekeset.

 Holnap lesz a napja, hogy megemlékezünk ötvenhatról. Soha nem gondoltam volna, hogy erről fogok írni, de ez is megtörtént.
Szóval most már áttérhetek arra, hogy mi történt ma irodalmon.
A mai óra anyaga az volt, hogy Móra Földhözragadt János történetét csoportmunkában feldolgoztuk. Azért volt nagyon vicces a dolog, mert egy egyszerű csoport beosztást is simán túlbonyolítottunk. Az ember azt gondolná, hogy random 4-5 fős csoportok és akkor go, irány dolgozni. 
Természetesen nálunk ez nem így működik, mert hát az olyan unalmas, mi inkább álljunk fel születési sorrendbe, és visszafelé, a legidősebb a legfiatalabbal legyen egy pár, amíg így el nem fogynak az emberek.
Amikor 10 perc alatt sikerült ezt megoldani, akkor fogjuk az egészet és szétkúrjuk a gecibe azzal, hogy ezekből a groupokból csinálunk csapatokat. Gratulálok! 

A vége természetesen az lett, hogy 6 csoportot csináltunk, amik egyenként 1 oldalas prezentációkat összeállítva versenyeztek. Ergo sikerült egy 2,5 oldalas műről összeállítani egy 6 oldalas elemzést. 
A legviccesebb az volt, hogy minden csoportban volt egy ember aki elolvasta - tehát tulajdonképpen ezen a ponton szűnt meg az érdemi munka mindenféle csírája.
A banda nagy része baszott az egészre - pedig vicces volt. Tényleg. - és nemes egyszerűséggel nekiállt telefonozni.

A 4-5 fő beosztása is igen vicces volt a maga nemében. Alapvetően egy 4 fős csoport nem annyira nagy, de akkor ezt még simán oszd el kettővel. 4 szerep volt. Történetesen: jegyzetelő - semmit nem csinál, csak ír mint a gép, előadó - felmondja azt, amit lediktált a lapra, felügyelő - nem csinál semmit, csak arra figyel, nehogy hangos legyen a banda, és közli hogy hány perc van még hátra, illetve a rejtélyes megnevezésű munkatárs. Gyanítom azért ezt a név, mert több idióta feladat nem jutott eszébe a mélyen tisztelt tanárnak. Az ő feladata tulajdonképpen akármi is lehet. A mi csapatunkban ő főzte a kávét és néha érdemben is hozzászólt a dologhoz - ami elég nehéz volt, mert csak én olvastam...

Végeredményben sikerült másfél órán keresztül elemezni egy két és fél oldalas művet. Erre természetesen komoly felkészülés kellett. Olyannyira, hogy mikor kimentem "előadni", akkor fejből lenyomtam az egészet. 
Büszkék voltunk magunkra. Éljen a haza.

 Nem, továbbra sem arról vagyok híres, hogy sokat olvasok. Őszintén szólva én szívesen olvasok, csak rendszerint, amit olvasnék az általában nincs meg, ha van boltba, akkor meg drága és sokallok rá annyi pénzt. 
Szóval egy smucig disznó vagyok, pedig a műveltségre nem kéne sajnálni.

De most nem ez a lényeg - hanem hogy de szóval nem kezdünk mondatot. De ez sem lényeg - haha - hanem az, hogy mivel most már mindenki írhat könyvet, mert az menő, meg mert azzal jól lehet keresni - ha nem ostobaságokat ír az ember. Mondjuk ez is olyan dolog, hogy ha Annácska tud könyvet írni, akkor én is. De volt már olyan könyv a kezemben, amiben csak faszság volt, és mégis jó volt - pedig nem vicckönyv volt.

Szóval - erről is le kéne szoknom - kitaláltam, hogy majd ha nagy leszek, és lesz felesleges egy havi fizetésem, akkor majd írok egy könyvet. És persze majd gazdag leszek és az én könyvem egy varázslótanoncról - azt már lelőtték - egy munkanélküliről fog szólni. Főleg azért, mert itthon abból sok van, és majd mindenki magára ismer, és majd viszik mint a cukrot. Ugyan az lesz az üzletpolitikám mint Coelho bácsinak. Ez a terv.

Aztán majd ha már lesz belőle 8 rész, akkor eladom az abc-nek és csinálhatnak belőle sorozatot. Aztán ha már az se, akkor meg egy 3D-s mozifilm. 
A pénzt meg eliszom és elkurvázom. Németországban. Ennyi.

 Ma annyira jó idő volt - végre már - hogy még én, a főkocka is lementem az udvarra. Elővettem Balage Harry Pottereit, amit még tavaly nyáron adott oda, hogy akkor ha már lent vagyok, ne csak üldögéljek a napon.
Az első dolog amitől nagyon megrémültem, az az volt, hogy porosak voltak a könyvek. Itt voltak a polcomon, hogy emlékeztessenek, ki kell olvasni őket, és vissza kell adni. Ez persze a mai napig nem történt meg...
Azt a könyvet kezdtem el olvasni, amiben volt még egy könyvjelző, és nem is figyeltem hogy melyik az, csak folytattam. Szentül meg voltam győződve, hogy az 5. könyvet olvasom és nem fért a fejembe, hogy miként kerül a gyermek Dennem a történetbe, és szinte biztos voltam benne, hogy Lumpsluck nem az 5. filmben szerepelt, hanem a hatodikban.
Egy óra olvasás után már elhatározásra jutottam: ránézek a könyv borítójára. És láss csodát, igazam volt: ez már a 6. könyv. 
Nagyon megörültem, mert így már közelebb vagyok a végéhez, na meg ezek szerint visszaadhatom Balázsnak az 5-et. 

A mai program egyelőre úgy néz ki, hogy délután találkozok Nikivel, jön Bojek is elvileg, és még Judit is itt van. Szóval jó lesz ez, látom én..
Most megyek és nézek egy rész lost-ot ebédig. Le már nem akarok menni, mert már hőgutát kapok. Amennyire Judit szereti a napot, én annyira nem bírom. Viszont kezd színem lenni. Oh yeah!

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha valakit írásban fogok arra biztatni, hogy olvasson el egy könyvet. Főleg azért nem, mert nem szoktam olvasni. Ez igy nem helyes. Inkább azt mondanám, hogy nem olvasok annyit mint amennyit kéne, na meg amennyit szeretnék - mert titkon szeretnék ám.

Léneg a lényeg, hogy Csabitól kaptam egy könyvet még a szülinapomra és most jöt el az ideje, hogy egy kis kúltúrát neveljek a népbe - na meg mert megint a kezembe akadt. Igaziból nagyon megragadott a könyv, talán pont azért mert ugyan olyan közvetlen - mint mondjuk az én posztjaim. Maga a könyv nem hosszú, kb 120 oldal, de van kb 20 oldal kép, na meg másfeles sorköz.

Az egész köny egy kritika a világról. Vagy inkább talán elmélkedés. Az író a saját emlékeiről beszél és arról hogy mit csinált, illetve mit nem. Nem hiszem hogy valameliykötök is ezen sorok alapján fogja elolvasni, szóval inkább idézek belőle.

Tudják mi az a seggfej? Annak idején, jó 65 éve, amikor az Indianapolisi Shortridge Gimnáziumba jártam, az volt a seggfej, aki benyomott egy műfogsort a fenekébe, és leharapdálta a taxik hátsó ülésésről a gombokat.
(Sunyci pedig az, aki a lányok bicikliülését szagolgatta.)

Lecke kezdó íróknak: Első szabály: Ne használjunk pontosvesszőt! A pontosvesszők traszvesztita hermafroditák, amik az égvilágon semmit nem jelentenek. Mindössze azt jelzik, hogy leírójuk járt egyetemre.
Idő közben rájöttem, hogy vannak, akik nem tudják eldönteni, hoyg komolyan beszélek-e vagy sem. Úgyhogy innentől kezdve szólni fogok, amikor viccelek.
Például: lépjenek be a Nemzeti Gárdába vagy a tengerészgyalogsághoz, és hirdessék a demokráciát. Csak vicceltem.
Meg fog támadni minket az Al-Kaida. Akinek van zászlója, az lengesse. Ez mindig elijeszti őket. Csak vicceltem.
Ha komolyan meg akarja bántani a szüleit, de nincs mersze melegnek lenni, a legkevesebb, amit megtehet, hogy művészeti pályára lép. Nem viccelek. Művészetből nem lehet megélni. A művészettel csak elviselhetőbbé lehet tenni az életet.

Maga a hír: egymilliárd dollárra fogom beperelni a Brown & Williamson Tobacco Companyt, a Pall Mall cigaretta gyártóját! Tizenkét éves koromtól vagyok láncdohányos, és soha nem szívtam mást, csak mezítlábas Pall Mallt. Erre a Brown & Williamson évek óta a dobozon ígérgeti, hogy meg fog ölni.
Nyolvvankét éves  vagyok. Hát kösz szépen szemetek!

Remélem bejön. Csabinak köszönjük :)

Alterblogon volt ma Bence nagyszerű cikke. Annyira jó, annyira durva, annyira igaz és annyira megdöbbentő a kritika hogy muszáj volt ide is kiraknom. Pintér Bence egy félisten! Ez már biztos. Ez a cikkrészlet meg mintha a mama szájából hangzott volna el. Egy nap mamával. Katt a szövegre ha érdekel a teljes cikk.

Pénteken boldogan ébredtem, fütyörészve indultam a mosdóba. Lassan eljön az én napom. Nemsokára itt az idő. Aztán eszembe jutott, hogy a tetves kölcsönöket nekem kell visszafizetnem a paraszt Pityu után, és nem tudom, hogy mondjam meg a többieknek. Sebaj! Eljött a várva várt óra! Megérett az idő a változásra. Győzelemittasan vettem a kezembe egy narancsot a tálból, kezet ráztam az éppen felébredő lakótársammal, aztán két kezemmel nagy V-t formázva kiléptem a lépcsőházba, ahol az a hazudós háromperhármas Laci bácsi feküdt a járókerete alatt. Na hál’ istennek már, hogy ez is kitörte a gerincét, gondoltam mosolyogva, és átlépve rajta beleharaptam egy jó nagyot az érett narancsba. Ez a jó, csak ez, csak a narancs.
Szombaton felébredve feltérdeltem az ágyon, és csukott szemmel elmondtam három Miatyánkot és két Üdvözlégyet. Szobámból kisétálva kezet ráztam a lakótársammal. A vécén ülve olvastam pár sort az Evangéliumból, és arra gondoltam, a mai kölyköknek sem  ártana egy kis bibliai erkölcs, meg egy-két tockos az iskolában, akkor talán nem lennének belőlük füves buzeránsok, mint a kettővel fölöttünk lakó. Kinézve az ablakon láttam az Isten országát, amin most a Sátán uralkodik. Itt az idő. Hiszem. Remélem, eleget imádkoztam érte.

Ajánlom figyelmetekbe Bence többi cikkét is alterblogon.