Úgy hozta a sors, hogy idén nekem is a kezembe kell vennem majd az egyik kötetét, mert ugye érettségi meg ilyenek. (Kérem megtartani a hülye kis fasz vagyok kommenteket, mert nyelvi előkészítős vagyok és így már egy évvel idősebb vagyok a fiatal kis köcsögöknél)
Ezért is akadt meg a szemem a Modoros blog egyik olvasói levelén, ami Varró Danival foglalkozik. Az írás egyszerűen csodálatos. Minden szavát ittam.

Egyébként nincs vele semmi bajom, biztos remek ember, és biztosan több rímet kreált életében mint én (még ha csak a jókat is vesszük) de akárhogy is nézem, ez a bejegyzés nagyon a helyén van. 
Idézek belőle pár sort, de a teljeset csak a Modoros blogon olvashatjátok. Have fun. A Varró Dani fanoknak meg no offense :D

Dani költészete dialogizál a teljes magyar lírai korpusszal, s nemkülönben a jelentős részben a Kosztolányi lírájában tetten érhető ludista tendenciák folytatójának tekinthető.

E véleményeknek kétségkívül igazat kell adnunk úgy szakmailag, mint emberileg, hisz’ hogy is lehetne ne szeretni egy olyan költőt, aki olyanokat ír, hogy

 „Cicamica, mit tegyek, annyira édes a mosolyod, akárcsak a kóla”,

 vagy hogy

  „míg végül elvágjuk a csomót, a gordiuszit, / és adunk egymásnak egy puszit, / az indulatok minél messzebbre ragadtak, / annál nyelvesebbet és vadabbat”

 Mindezt egy olyan kötetben, aminek az a címe, hogy Szívdesszert, s melyben a versek arany betűkkel vannak nyomtatva... hát hogy is állhatnánk ellent egy ilyen irodalmi csemegének? Ezt a véleményt a kortárs irodalom számos véleményformáló vezéralakja is osztja, kijelenthetjük tehát, hogy a cukiság a magyar irodalmi életben olyan perdöntő szempontnak számít, hogy kellő következetességgel történő alkalmazása esetén egyenes út vezet a József Attila-díjhoz, és az érettségi tételekbe való bekerüléshez, tehát kvázi a halhatatlansághoz.