A hosszú kieseés után már nem kívánok olyan bejegyzéseket írni, mint régen, de azért egy pár szó essen már a dologról, ha már ilyen kényszerpihenőn vagyok itthon (betegség).

Vigyázat spoiler veszély ;)

Azt nem nagyon értem, hogy miért jó ugyan olyan zombis filmeket csinálni, mint eddig mindenki más - azon kívül, hogy eddig többségében noname színészek voltak a középpontban.
Aki még nem látta, annak elmondom, hogy tökéletes kikapcsolódás 2 órában, de semmi új nem lesz benn. Idilli család, mindenki megy a munkába és BOOOOOOOM! Robbanás, füst, baj van, baj van!
Persze tök véletlen a főszereplő egy képzett felderítő - ami ézért is jó, mert gond nélkül ellát egy frissen amputált kezet egy kis gézzel és leukoplaszttal.

Az esegmények követik egymást, családot hátra kell hagyni, hogy megmeneküljön a haza. Klisé klisét követ, miközben próbálják felkutatni a gyógymódot. Az mondjuk külön poén volt, hogy a fő doki, aki mindenki nagy reménysége volt, a második perc után lövi magát fejbe mert befosott kicsit a zombiktól.

Végül persze a felderító emberünk találja meg a gyógymódot és minden helyrejön. Tényleg. A család is meglesz és persze a nagy és megbízható JÚ ESZ ÁRMI lenyomja az új vakcinával a zombikat.

A filmből nem hiányzohat a szegény sorsú afrikai gyerekek vágóképe, és persze a sok sok kamu hiradó.

Ha én csinálnék zombi filmet, tuti a szereplők szájába adnám, hogy "hu baszod...! ez pont olyan volt mint a walking dead-ben!" vagy "azt a kurva Stewie, ilyen kibaszott ijesztőt nem láttam a holtak hajnala óta!" vagy valami ilyesmi. Érted. Nyilván a mi társadalmunk már ezen nőtt fel, nem kell feltételezni, hogy mindneki kurva hülye a zombikhoz - ugyan ez vonatkozik a vámpíros filmekre is. Mindenki tudja, hogy ezüst, fokhagyma, napfény. Ennyi.

A film egyébként tényleg szórakoztató, de én kicsit azt éreztem benne, hogy kellett még egy erős film Pitt bácsinak, hogy férfinak érezze magát - na meg ugye mivel ritkában látni mostanában a vásznon, nyilván húzónév egy ilyne kaliberű filmhez.

Zár szó: Muse!

Pár napja fent voltunk egy havernál és olyan csodák kerültek elő a szekrény aljából, hogy elállt a lélegzetem. Eredeti, régi, jó állaotú bakelitek mindenféle csoda bandáktól. Volt ott Deep Purple, Rainbows és még sorolhatnám. 
Hosszú válogatás után egy klasszikus névre esett a választás, mivel nem volt olyan, amit mindenki szeretett volna. Santana lemez fel a lejátszóra, 33/41 kiválaszt, tű a helyére és szép lassan kis előrecsegések között felhangzott a csoda.

Én személy szerint nem ismertem Santana korai munkásságát. Sőt hogy őszinte legyek, azt se tudtam, hogy ő 76-ban már zenét csinált - meg még előtte is. Mondjuk nem mai gyerek már ő, se akár gondolhattam is volna.
Az igazi meglepetés mégsem ez volt, hanem az amikor meghallgattam az első számokat a lemezről. Mindenki ismeri a mai (nem olyan régi) számait, olyanokat mint például a Smooth, de amik ezen az albumon voltak...
Kirázott tőlük a hideg. Második napja hallgatom az albumot és még mindig új. A ritmusvilága egészen csodás. Zseniális.
Egy egészen picit Miamira emlékeztet a hangulata. Pálmafák, virágmintás színes ingek, latin hapsik és tengerpart lemenő nappal.