Amilyen nagy volt  lelkesedésem az új blogdizájnnal, olyan nagyon semmit nem csináltam azóta.
Az ember azt gondolná, hogy majd itt van a nagy nyári szünet, meg a sok idő, meg majd most lesz erre meg arra idő, de igaziból esküszöm suliidőben több időm volt ezzel foglalkozni. A legnagyobb baj ilyenkor már igaziból az, hogy már se merek nézni az rss-re, mert tudom, hogy már 2-3000 bejegyzésből kéne szanálnom, az meg legalább 2-3 óra.
Tehát most még marad az, hogy egy-két naponta majd írok valami ilyet, hogy mennyire nagyon sajnálom, hogy nem írok, de aztán most meg aztán meg majd húha. 

Amúgy minden rendben, zajlik az élet, és a korábbi mindig mindenre ráérek énemmel ellentétben, most nagyon beindult az élet. Dolgozgatok is most egy cégnél és igaziból sokszor örülök, hogy nem kell itthon lennem. 
Vagyis ez így nem igaz, mert mostanában itthon is egész jó a hangulat, de az ottani banda azért mégis csak jobb. 

Esküszöm az elmúlt hetekben egyre inkább többre értékelem a nyugis estéket egyedül. Az egész napi mászkálás, meg lótás futás után kész öröm egy üveg icetea mellett leülni a gép elég és csak zenét hallgatni, vagy megnézni egy filmet. 

Sokszor írnék blogra is ilyen bejegyzéseket, amiben kicsit kiöntöm a lelkem, hogy épp am mi volt velem, de a statisztika azt mondja, hogy tök felesleges mert kurvára senki nem kíváncsi rá - de tudom, persze, mindenki kíváncsi rá, de a képes normálisan bejegyzéseket azért mégis csak jobban szereti nép (lásd pl. Istókhalmai metró).

Ilyen szempontból kicsit teher ez az egész. Nem sírás rívás, csak most ilyen mesélős kedvemben vagyok. 
A napokban egy csomó régi családi fényképet átnéztem és digitalizáltam és persze rengeteg emlék előjött. Nem vagyok egy nagy sírós meg semmi, de ha Papáról találok fényképeket, akkor mindig elérzékenyülök. 

Azt hiszem ez talán azért van, mert Papa gyakorlatilag közel annyit foglalkozott velem, mint a szüleim. Emlékszem az öreg, minden nap átjött és almát pucolt. 
Ő tanított meg bringázni is. Mindig kiültünk a ház elé, én bringáztam, ő meg pucolta nekem az almát.
Soha nem felejtem el, mindig rézveretes bicska volt nála. Talán ő maga készítette, erre már nem emlékszem. Az almát pedig úgy tudta megpucolni, hogy a héja egy darabban maradt. Ez nekem akkor még hatalmas csodának tűnt - megjegyzem, a mai napig csak nagy küszködések árán tudom utánozni.

A nyugdíj mellett, mindig dolgozgatott valamit. Legtöbbször nem is pénzért, hanem valami havernak. Kapott mindig érte valamit. Vagy kolbászt, paprikát, uborkát, ilyesmiket. Legtöbbször az összes szerzeményét eldugta a Mama elől, mert ő nem engedte volna, hogy disznósajtot egyen, vagy szalonnát. 
Jól emlékszem, mindig a fúról állványának az asztalába dugta el a cuccot. Mikor jöttünk vissza hozzánk, mindig hátranyúlt, és jól bekotorva előkereste a kezével a csomagokat. 

Volt egy kis bolt is, ami mindig útba esett. Mama mindig tiltakozott, hogy kólát igyak, és szerintem fel is pofozott volna, ha meglátja, hogy én azt iszom. Persze amiről nem tudott, az nem fájt neki. 
Mindig megálltunk és vett a Papa egy üveg kólát. Természetesen a fedősztori az volt, hogy nekünk veszi, de amikor hazaértünk mindig jól bekajáltunk. Ő megette a kis disznósajtját, leöblítettük kólával, majd levezetés képpen ettünk rá egy almát a ház előtt. 
Csoda napok voltak azok. 

Egy hideg, de napos reggelen halt meg. A mai napig tudom, hogy kell fűzfa sípot csinálni. Megígérte, hogy ha kikerül a kórházból, akkor vesz nekem a terepasztalra új síneket, meg vonatokat. 

Majd legközelebb befejezem.

 Egyszerűen nem tudok betelni a Massive Attack nagyszerű zenéjével. Nem most volt, amikor megmutattam a lemezt, de még most is erősen függő vagyok. 
Rengetegszer írtam már arról, milyen nagy élmény is az nekem, mikor egy üveg iceteával, zenével és nyugalommal ülhetek egyedül a szobámban. 
Igaziból soha senki nem jelzett vissza ilyen bejegyzésekre, hogy "igen, pontosan tudom miről beszélsz", ezért még párszor el fogom mesélni, hogy már megint egy ilyen este van - ami egyébként abszolút nem bánok.
Hangosan szól a zene a szilikonból, még a billentyűk kattanását sem hallani, közben pedig szinte egy másik helyen vagyok. 
Ilyenkor néha picit azt képzelem, mintha olyan lennék mint Csabi. A mai napig megvan a fejemben egy pillanatkép róla, mikor lent ültünk az albiban. Sötét volt, csak a monitor világította meg az arcát és valami hasonló zene szólt. Beleszívott egyet a cigarettájába. Szinte hallani lehetett, ahogy az apró dohány morzsalékok pattogtak a parázslatban. 
Az emlékképemben más nem is látszik, szinte elhalványult a világ, csak a kifújt füst, ahogy gomolyog a monitor fényében. A keze az egér és a billentyűk között járt, miközben az a fura "radírgumis" groteszk mosoly ült a szája sarkában.

Csodálatos esték voltak ezek. 

 Biztosan volt már mindenki úgy, hogy annyira el tudta magát engedni, hogy tényleg csak a zenét érezte és közben csak a villogó fények törték meg a hangulatot. Szinte nem is hallod, ahogy szól a zene, csak a mély basszust érzed, ahogy összerántja a gyomrod és a szíved. 
Csak a plafont bámulod, miközben ugrálsz és iszod a maradék söröd. 
Csak az ránt vissza a valóságba, hogy a melletted levő fazonnak kifutott a söre a soik ugrálástól és a fele rád ment. Két körbenézés után visszarázódsz és a zenére tombolsz tovább. 
Valami ilyesmi. Enjoy the night

 Soha nem láttam, ehhez fogható elmebeteg, agymosó videó. Érdemes végignézni, mert a végére tényleg elborul az egész és nagyon durva lesz. Tele van feszültséggel, zseniális.
A rövid is videó egyébként a lehetséges jövőt hivatott bemutatni. A felvételek Prágában készültek. 
Az biztos, hogy nagyon beteg lett! 
A rendező azt mondta róla, hogy:

Mischa Rozema:
“We knew we wanted to make something that would unsettle and menace the audience. It was always going to be dark but also highly aesthetic. This project has filled our spare hours for the past 6 months and it is incredibly satisfying to work on something that we were given complete creative freedom on – that’s a rare luxury these days.”

Gyurcsány mulasztása a mai napig kihat ránk. Ha időben figyelmeztettek volna minket, akkor most nem lennénk Facebook függők. Egyes becslések szerint, a gazdaság előbb fog tönkremenni az elbutult tinédzserek miatt, mint hogy elfogyjon a kifli a 82573-as számú Tesco Globál áruházból. 
A fiatalok leépülése egyértelműen a népszerű közösségi oldal számlájára írható. A statisztikák egyértelműen kimutatták, hogy a gyerekek mintegy átlag 300 ismerőse olyan mértékű hírfolyamot generál a szakértők által csak wall-nak hívott helyen (magyarul: fal), hogy ezt a tinédzserek csak hosszas böngészéssel tudják semlegesíteni. 
A régi piros drót - kék drót módszer itt már sajnos nem működik, mivel az egész oldal kék. Aki mégis hadjáratot indít a Facebook ellen, azt az iwiw kezelhetetlen felülete és a még fent maradt nagyszülők fogják sekélyes agyműködésbe taszítani. 
Akinek a lelke még ezen sötét bugyrokat is túléli, azt a Facebook függő közösség halálra utálja. 
Dr. Sinkovits Nóra elmondta, hogy a "bazd meg te buzi iwiw-es" mondat sorozatos ismétlése maradandó károsodást okozhat, illetve az (ne olvassa fel hangosan!) "avadeka-iwiwre" varázsige teljesen megsemmisíti az áldozatokat. 

Gyurcsány Ferenc nem kívánta hosszasan kommentálni a dolgot, csak annyit mondott el, hogy nagyon sajnálja és már belátta hogy mulasztott. 
" [...] Ez egy olyan lépés volt az MSZP részéről, amely egyértelműen azt mutatja, nem szabad elvakultan külföldi közösségi oldalakat behozni az országunkba. A párt-társaimmal úgy gondoljuk, hogy ez egy jó példa lesz az elkövetkezendő időkben is az újabb szociális oldalak betörésekor a későbbi generációknak."

Orbán Viktor összefogásra szólította fel honfitársait és biztosította őket, hogy a Facebook okozta veszteségek miatt most már csak egy egészen kicsit kell összehúzni a nadrágszíjat.

A Facebook függőség gyorsan orvosolható egy "ROUTER" segítségével. Aki már megvásárolta, annak nincs más dolga, mint a DOMAIN FILTERING opciónál hozzáadni a www.facebook.com oldalt és a státuszát DISABLEDRE állítani.
Akinek nem telik routerre, azt a kormány a vésztartalék alapból segíti ki, a falvakban pedig mozgó router árus kocsik cirkálnak. Ezeken a kormány által kiadott router támogatási kupont is elfogadják.

 Rengeteg filmet nézek mostanában, talán pont azért, hogy ne kelljen annyit tanulnom - szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy tanulok is - és észrevettem valamit a filmekben.
A családoknál a házban vannak fényképek. De nem csak úgy elrakva egy dobozba a polc aljára, hanem kirakva.
Ez nyilván azért van, hogy ha az ember egyedül akar lenni, akkor se tudjon, és hogy egyfajta kölcsönös szeretet jeleként megmutassuk a szeretetteknek, hogy "téged bírlak, nézd még egy fényképet is kiraktam rólad".
Természetesen lehet vele dicsekedni a rokonoknak, hogy a pici lányom/fiam milyen aranyos és idén csak egy négyese volt ám, de azt hiszem ez az a funkció amit leginkább leszarok.

Miközben ezeket a rendkívül meghitt filmeket néztem elkezdtem gondolkozni, hogy nekünk van-e egyáltalán fényképünk a házban. És rájöttem hogy nincs. A Juditnak volt egy fényképe kirakva a hallban, de pár napja az is érdekes módon eltűnt.
Nálam nincs kint egy sem. Anyuról érthető módon. Nikiről nincs is papír képem, szóval ezen változtatni kell, Juditról meg Apuról van, sőt elvileg mamáról is, de keretem nincs. 
Azt hiszem ha meglesz a következő fizetésem, akkor beruházok pár keretre, meg új fényképekre. Van egy csomó haveros nyaralásokról is.

Mindazonáltal azt hiszem ez egy jel. Mármint egy nem túl jó jel. Elbaszott egy családom van. És minél többet elemzem egyre inkább ez derül ki.

 Erre az évre mindenki elfelejtette az iskolai kötelességeit. Én olyannyira, hogy még elő is vettem itthon a régi kis emlékeimet. Valahol szánalmas, hogy az ember egy táskában tartsa ezeket nem? Hát de. 
Pedig nekem minden emlékem egy táskában van. Imádom megőrizni mindent, ami valahogy kapcsolódik hozzám. Ez talán pont olyan hülyeség, mint hogy nem vagyok hajlandó kidobni cipőket. Ez inkább a nők hóbortja, de én egyszerűen annyira kötődök a cipőimhez, mint talán senki más.

Forest Gump is megmondta, hogy az emberről egy egész csomó dolgot elmond a cipője. Én hiszem azt, hogy ez így van. Nyilván az is sokat elmond, hogy koszos e vagy sem, de nem feltétlen ebből derül ki, hogy milyen is az ember, sokkal inkább a cipője kinézetéből. Az évek során arra jöttem rá, hogy pl aki Conveset hord, az nagyon menő akar lenni, csak épp nem sikerül neki. Csabi mentorom ezt úgy mondaná, hogy "wannabe".

Most ha végignézek a cipőimen egész sok kis történetem van róluk. 
Ott van pl. az Energies bohóccipőm. Imádtam azt a cipőmet. Az  volt az első olyan cipőm, amit drágán vettem. Régen elvből nem vettem volna cipőt 10000Ft fölött, de az a cipő egyszerűen annyira jó volt, hogy meg kellett vennem. Innentől kezdve, persze nem volt megállás. Jöttek a még drágább cipők. Mint valami rossz álom.

A másik kedvenc cipőm a Zarás tépőzáras szürke volt. Egész csomó dolgot megéltem abban a cipőben és szinte újra átélem őket, mikor újra felveszem néhanapján. Mintha a régi önmagam nézne vissza rám. 
Voltam benne mindenhol. Eső, hó, szél és semmi baja nem volt. Jelenleg már a 3. talp van rajta, mert szegényt már annyira elgyűrtem. 
Abban a cipőben jöttem össze Nikivel is. Abban a cipőben mentem el bringatúrákra. A Bakonyba, és még egy rakat más helyre. 

De ott van a kék magas szárú szintén Zarás cipőm is. Emlékszem még Somtammal mentünk Árkádba és ott láttam meg. Több mint egy hónapig spóroltam rá és még a barátaim is adtak bele pénzt. Azóta se volt olyan jó cipőm. Talán nem is lesz. 
A híres 16 lyukú cipő volt, amin még volt két tépőzár is. A kékje egészen fényes volt, de nem az a díszbuzis féle, hanem az a sejtelmesen fénylő. A fűzőlyukak nem kör alakúak voltak rajta, hanem hosszúkásak. Emlékszem mennyire szerelmes voltam belé. A mai napig. 
Ha akkor tudom, hogy ez lesz, tuti vettem volna még 4-et. 

Volt egy fehér noname cipőm is, amit igaziból az elején nem is szerettem. Sőt. Kifejezetten utáltam. Az idők során az egyik legkedvesebb lett belőle. Sajnos szegény annyit kapott a sorstól, hogy kilyukad az eleje. 

Itt van most épp előttem a piros cipőm. Nem simán piros, hanem A PIROS. Születésnapomra kaptam a barátaimtól, karöltve egy farmerrel. Valahol furán hangozhat, hogy az ember barátai ruhát adnak, mert ilyesmit általában, csak a családtól kap az ember. De bátran mondhatom, hogy az egyik legjobb születésnapi ajándékom volt. 

Volt egy cipőm, amit még a NewYorkerben vettem - aka divatbuzi bolt. Bőr volt és fekete. Az egész tornacipő fekete volt és csak egy fehér csík volt rajta. A végzetét pont a bőrszíne okozta. Mármint hogy bőr volt. Nem szerette a ragasztást és egy az egyben körben elvált. Pedig az a cipőm volt, a leginkább hasonlatos az Energieshez. 
A mai napig itt pihen a szekrényben, hogy majd akkor én azt megvarrom és majd jó lesz az még. 

Tulajdonképpen a szekrényem alja cipőkkel van tele. Na meg ugye a táskával, amiben az emlékeim vannak. Mint valami elbaszott rossz vicc. 
Ma este meghalt egy Komédiás.

 Mindig is akartam egy ilyen lakást. Csak hétvégi háznak, vagy ilyesmi. Ahova az ember olyankor megy, amikor már mindenből elege van és csak ki akar ülni a teraszra és elszívni egy jó cigarettát, bámulni a homokot, és inni valami italt.

*

Jack nem igen volt társasági ember. Nem nagyon tudta kimutatni az érzelmeit, pont ezért nem is nagyon akart belefolyni az emberek dolgaiba. Most még inkább tudatosult benne ez, mivel most pont egy ilyen vita miatt kényszerült eljönni otthonról. 
Nem akart mást csak egy kis nyugalmat. Nem akart mást, mint kiülni az üreg bőr kanapéjára és bámulni a csillagokat a félsötét égen. 
Ahogy kint ült a teraszon és világító medence kékjébe merengett, a lányok jutottak eszébe. Lenyúlt maga mellé a kőre és felvette a már jócskán meggyűrődött cigis dobozát és kicsit megütögette, hogy előkotorja belőle az utolsó szálak egyikét. 
Egy mélyet szippantott, jól megízlelte a száraz levegőt, majd a szájába vette a cigarettát.
Megszokásból még meg is nyalta a végét és csak aztán fordította a szájába. Egy régi kopott öngyújtót vett elő a bal zsebéből és rágyújtott.
Egész hangosan vélte hallani a dohány hangját ahogy a lángban hirtelen felparázslik a levegővételre.
Aztán csak kifújta a füstöt az éjszakába. 

Hasonlóan telt a következő pár óra is. Hajnaltájt mindketten kijöttek, hogy a medencében dugjanak egyet.

 Szavak nélkül is..

 Csodálatos megindító munka. Kellett utána egy pár perc mire helyretettem magam. Még a hideg is kirázott. Aki a zenéit akarja hallgatni, az látogasson a DeepHills blogra. Mindbreak!