A cím gondolom mindenkinek megvan már. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én imádom az éjszakai életet hallgatni. Amikor már csak néha egy-egy rendőrautó, vagy mentőautó elviharzik az utcában, vagy épp csak az eldobált sörös dobozokat fújja a szél, vagy ilyesmi.
Az ilyen nyugodt estéken mindig egy nyári este jut eszembe, ahogy egy megsárgult fényű higanygőz lámpa alatt a felkopott aszfalton rágyújtok egy száll megviselt, meglapult cigarettára. Közben talán még egy macska is elrohan előttem. Hallgassátok! Katt a képre!

via Yummie

 Szomszédunk hála istennek nem volt annyi, mint albérlőnk, de akik voltak/vannak, azok sem mindennapiak.
Az első lakásunkra nem is nagyon emlékszem. Sőt, kimondhatjuk, hogy nem emlékszek rá. Amikor már itt laktunk pár utcával odébb, onnan már vannak emlékek, de az is csak azért, mert van egy fénykép rólam, amint a lila párducommal és a legóimmal játszok, miközben egy piros és kék játék dömpert tologatok.
Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy azóta se nőttem ki a legózásból. Innentől kezdve teljesen felesleges a 7-11 éves korig jelölés a dobozokon.

Az első emlék ami ide köt, az az amikor lementünk a pincébe, alaksorba - ki minek nevezi - és körbenéztünk. Akkor még olyan kis pöcsös voltam, hogy nem is a saját lábamon mentem körbe, hanem valakinek a vállán. Csak képfoszlányok vannak meg és egy hatalmas váll részlete a látómezőmben. Valami mintás ing volt, ami az akkori divatnak megfelelően apué kellett hogy legyen.
Akkor még nem volt kialakítva a lenti rész lakásnak, csak koszos vödrök és mocskos padló volt. A jelenlegi konyha akkor még valami fáskamra volt. Nem volt benn más, mint egy nagy kupac hasogatott fa és egy nagyobb rönk, amin a többit lehet vágni. Tudjátok az ami áll magába és az erős emberek meg úgy bele tudják vágni a fejszét, hogy ki se lehet szedni. Nekem is volt egy ilyen kalandom, de erre majd máskor térek ki.

Nem tudom, hogy mikor találkoztam először a szomszédokkal. Igaziból nincs is róla emlékem. Az első konkrét képkocka az volt, amikor Szaszuval lent voltunk a kertben és valamit játszottunk. 
Akkor még annyira nyilvánvalónak tűnt, hogy az az élet rendje, hogy ovi után az udvaron kell lenni és játszani, meg bújócskázni, meg ilyenek. Egész nap az udvaron voltunk. Hétvégén is csak ebédelni mentünk fel.
Minden nap volt valami program. Természetesen mindig ugyan az, de mi soha nem untuk meg. Akkor még Laciék építkeztek. És mindig volt egy nagy homokkupac az udvarban. Ez persze már önmagában is rendkívül motiváló lehet két gyereknek.

Amúgy ezt soha nem értettem. A Laciék udvarán mindig volt homok. Ha építkeztek, ha nem. Sokat mondjuk nem firtattam, mert addig is volt mibe homokvárat építeni. 
No persze nekem is volt rendes homokozóm. Apu hozott nekem homokot, és egy hatalmas traktor kerékbe lett beleöntve. 
Persze én mindig is irigy volt Szaszura, mert neki egy egész homok dobja volt, de soha nem mondtam. Talán azért sem, mert nyilvánvaló volt, hogy amikor ő lent van, akkor én is, és akkor ami az övé az az enyém is, és fordítva. 
Egész sor játékunk volt. 

Szaszu egyébként nagyon szép volt. Azt hiszem belé voltam először szerelmes. Ez persze nem volt még szerelem, de akkor még ő volt a barátom, és lány is volt, ezért logikusnak tűnt, hogy ő a barátnőm. Vagyis én legalábbis én szerettem volna ezt hinni. Anyuék persze mondták, hogy általában a fiú idősebb, sokat is gondolkoztam ezen.
Egyik nap összeszedtem miden bátorságom és elmondtam neki, hogy nekem nagyon tetszik és nagyon szeretem. 
Valami világmegváltást vártam, mint a filmekben. Talán még azt is hittem, hogy erre neki, majd azt kell mondani, hogy ő meg engem szeret.
Köztünk volt 5 év, szóval ő már sokkal érettebb volt mint én, így nem sokat totojázott a válszal: "én nem".
Ez olyan sokként érintett, hogy egy pillanatra lefagytam. De mint mondtam ez nem volt igazi szerelem, így másnapra túltettem magam rajta.

Hamarosan már nem csak ketten voltunk. Arról nincs emlékem hogy a Timi néni mikor lett terhes, vagy ilyesmi. Nekem már csak az maradt meg, hogy a kertben vigyáztunk Mircsire Szaszuval.

Ismét fekete folt. Hárman aztán már sokkal szabadabban tudtunk játszani. Bújócska három emberrel? NE VICCELJETEK! A legjobb dolog a világon. 
A papa minden délután átjött és kimentünk vele bringázni. Mindig volt nála kés és alma. Sokszor Szaszuék kertjéből is hoztunk almát, hogy a papa megpucolja nekünk. Nagyon profin csinálta. A héja mindig egy darabban maradt. Ez nekem akkor még olyan fokú profizmusnak tűnt, hogy meg voltam győződve arról, hogy csak az én papám tud úgy almát pucolni, hogy nem esik le több darabban a héja.

A nyári napokon mindig fürödtünk. Volt nekem is medencém. Emlékszem, hogy kék volt az alja és narancssárga volt az oldala. Én már korán reggel mindig menni akartam pancsolni, de apu mindig csak 10 óra után engedett bele, mert addigra nagyjából felmelegedett a napon. 
Egyik éven aztán egyszer csak kicsi lett a medence. Régen még simán belefértem kinyújtott lábbal, aztán akkor nyáron meg már nem.
E mellé még jött az hogy Szaszuék kaptak egy hatalmas medencét. De ez nem olyan kis medence volt ám, mint az enyém. Ehhez volt csúszda is, meg zuhanyfa. Felfújható volt az egész és lila. Soha nem láttam még lila medencét, főleg nem olyan csúszdával, amin volt víz spriccelő. A csúszda alján meg persze ott volt a medence.
Az egész család csodájára járt, ahogy a gyerekek csúszdáztak. 

Így teltek a mi napjaink. Egy idő után aztán Szaszu egyre kevesebbet játszott velünk. Nyűgös volt és egyszerűen már többet nem akarta azokat a játékokat játszani, mint mi, Mircsivel. 
Akkor nem tudtunk mi lehet a baja. Elképzelni sem tudtuk. Utólag visszatekintve persze egyszerű a magyarázat. Idősebb lett és már nem érdekelték olyan nagyszerű dolgok, mint a biciklizés, a bújócska, vagy épp a szúnyogleves főzés.

Pár hónap után már tényleg csak Mircsivel bandáztunk. Mi nagyon jól elvoltunk. Továbbra is nagy sikerrel főztük a szúnyogleveseket. Amelyik szúnyog megtámadott minket, az lecsaptuk és egy vizes vödörbe gyűjtöttük. Remek szórakozás volt kevergetni a vizet a vödörben, mintha tényleg főztünk volna, a sok szúnyoggal.

Rengeteget jártunk bringázni is. Azokat a helyeket, amiket korábban Szaszu mutatott nekem, én ugyan olyan büszkén mutattam meg Mircsinek is.
Volt egy hatalmas cseresznye fa is a kertjükben. Rendszerint annyit ettünk, hogy után el kellett picit feküdni délután, mert majdnem meghaltunk.

Persze rengeteg történetem lenne még, amiket még legalább pár száz oldalon lehetne mesélni. Sajnos a legjobbakat megtiltották, hogy leírjam. Pedig Mircsinek volt egy-két igazán jó akciója :D

 

 A mikor még pici voltam, akkor a papa velünk lakott. Apunak az apukája. Nem nagyon ismertem. Pontosabban nem nagyon emlékszem rá. Csak az maradt meg, hogy kaptam tőle egyszer egy fehér matchboxot meg egy papír százforintost. Életemben nem fogtam még akkora pénzt a kezemben egyszerre. Addig mindig csak fém pénzt tarthattam a kezemben, mert túl pici voltam, hogy olyan komoly pénzeket tartsak magamnál, ami papírból van. 
Természetesen boltba mindig láttam ilyeneket, hogy a nagyok mivel fizetnek, de nem gondoltam, hogy egy matchbox mellé még pénz is járhat. 
Jól emlékszem, hogy egy postakocsi volt a hátulján.

Egyik nap apuék közölték velem, hogy a papa meghalt. Nem nagyon viselt meg. Ez mondjuk betudható annak, hogy akkoriban még nem nagyon voltam tudatában annak, hogy mit is jelent a halál. Azt mondták, hogy többet nem lesz velünk, én meg elfogadtam, hogy hát ha nem lesz, akkor nem lesz.

Hátramarad egy egész lakásunk, amit nem lakott senki. Az alaksorban volt kialakítva minden szükséges eszközzel. Volt konyha, fürdő, wc, egy nappali és egy kisszoba.
Apuék hamar rájöttek, hogy ezt ki kell adni albérletbe, mert akkor az nekünk jó lesz.
Talán nincs is több emlékem arról, hogy mi is lett az albérlettel egészen addig, amíg Jimmyék be nem költöztek. 
Jó fej srácnak tűntek a haverjával. Hosszú haja volt és kiálló fogai. Akkor még azt hittem ezeket az embereket hívják törvényen kívülinek. 
Mire beköltöztek teljesen megvált a zord külsejétől - a foga persze maradt, amilyen volt.

Ketten voltak srácok és mindketten hozták a barátnőjüket. Nagyon jó kis banda volt. Sokat voltak kint az udvaron is és mindig labdáztak velem. Utólag visszanézve minden elismerésem az övüké.
Egyszer mikor a névnapom volt talán, vagy gyereknap - nem nagyon emlékszem már - kihívtak, hogy menjek le, mert mutatni akartak valamit. Ahogy kiálltam a lépcsőre, láttam hogy félkörben állnak egy pattogós gumilabda körül. A csöcsös fajta, amire rá kellett ülni, és ugrálni lehetett vele. Soha nem gondoltam volna, hogy nekem lesz olyanom. 
Természetesen az első ugrás után nyilvánvalóvá vált, hogy nem is olyan egyszerű "szakszerűen" kezelni a gömböt.
Ezek után azt hittem, hogy én vagyok a világ legboldogabb gyereke, amíg oda nem adták a vízipisztoly. Nem tudom, hogy mekkora lehettem, de arra tisztán emlékszem, hogy a mellkasomig ért a csöve. Soha nem voltam még olyan boldog. 
Még csokit is kaptam. Akkoriban még nem lehetett itthon kapni nagy Milka csokit, csak azt a szabvány tábla méretet, azt a 8*15 centiset. Amit ők hoztak az valami külföldi lehetett, mert itthon még soha nem láttam akkorát. 

Jimmyről tudni kell, hogy nem volt egy gazdag gyerekkora. Egyszer jöttek fel hozzánk, hogy kifizessék a havi bért és megláttak a földön, ahogy legózom - szokás szerint az egész szoba tele legóval és alkatrészekkel.
Jimmy szemei szinte könnybe lábadtak és csak annyit jegyzett meg hogy "de jó neked.. Nekem soha nem volt ennyi legóm."
Nem is kellett neki több, rögtön lehasaltak mellém és elkezdtek ők is építeni. Azóta is megvan a fotó, ahogy a szoba közepén ülök a kis göndör fürtjeimmel és 2 huszonéves sráccal, akik megszállottan legóznak. Pár héttel később Jimmy még a saját legóit is elhozta és nekem adta. Akkor még nem nagyon tudtam mire vélni, de visszatekintve már át tudom érezni, hogy ez mekkora ajándék lehetett tőle.

Pár évvel később, mikor már nem laktak nálunk, akkor tudtunk meg, hogy Jimmy hirtelen meghalt. 

Elég sok albérlőnk volt és azt hiszem, hogy nagyon sokat tanulhattam tőlük. Megfordult nálunk mindenféle ember. Voltak nálunk kockák - emlékszem akkor lett először rendes internetünk, menők, hisztis plázakurvák és olyan emberek is, akikre örökre emlékezni fogok.

Az első ilyen ember talán Somtam volt. Azt hiszem talán 6-7-es lehettem mikor idekerült hozzánk. Ő is egyszer csak megjelent és onnantól kezdve itt lakott. Jó fej, kicsit idióta srác volt. Azt hiszem ő volt az első olyan ember akire igazán felnéztem. Tetszett benne az, hogy egyik napról a másikra él, és akkor csinál azt, amit akar. A vizsgákra hol bejárt, hol nem és ami a legjobb volt az egészben, hogy azt hiszem tényleg a barátjának tekintett. 
Minden nap volt valami közös program. Megtanított mindenféle hülyeségre. Tőle tanultam pókerezni, ő tanított meg arra, hogy ha a kertben főzök, akkor az a legjobb ha a merőkanalat össze szigetelő szalagozom a fakanállal. 
Egész csomó nő is megfordult nála. Ki is okított mindenre, amit tudni érdemes. Minden héten volt póker est, ami persze az aktuális nap alapozó partija volt. Mindig volt valamennyi tét, amit persze mindig ő nyert meg. 

Engem nem vittek bulizni magukkal, de én már attól is nagyon boldog voltam, hogy a nagyokkal pókerezhetek. Párszor csábítottak Somtam haverjai, de talán mondhatom úgy is, hogy ő vigyázott rám. 

Emlékszem még a ballagásomra is eljöttek a Jocival. Ki is öltöztek meg minden. Sőt még képeket is csináltak. 
Somtam fotós is volt. Akkor legalábbis azt hittem. Ma már inkább azt mondanám, hogy voltak jó pillanatai.

A szabadsága lett a vesztem is. Hamarosan felkerült Pestre és egyre kevesebbet találkoztunk. A végén már csak hetente, havonta járt vissza. Azt hiszem utoljára tavaly tavasszal láttam. Nem tudom mi lehet vele, de az biztos, hogy őt is emlegetni fogom az unokáknak.

Egy darabig még Somtam lakótársa volt Bojek. Ő egészen más volt. Amilyen trehány volt Somtam, annyira precíz volt Bojek. Rögtön ahogy beköltözött nekiállt takarítani. 3 napig nem is láttuk mást Somtammal. Egy darabig tényleg azt hittem hogy flúgos egy kicsit. Aztán hamar rájöttem, hogy Bojek is egy egészen sajátos egyéniség. Akkor még nem tudtam, hogy mi is az a hangosítás igazán, mert hogy ez volt a szakmája. Meg voltam győződve, hogy majd épít nekem hangfalat. 

Bojektől egy egészen más világszemléletet kaptam. Egészen más volt, mint Somtam. Nekem a korábbi tapasztalatok után annyira fura volt egy ilyen talpraesett és normális emberrel találkozni. 
Természetesen Bojkival is mentek a faszságok. A mai napig nem bírunk egymásnak mindenféle állathangok nélkül köszönni. Azt hiszem ő is azon kevés emberek között van, akikkel mindent meg tudnék osztani. 
Sajnos Bojki is elköltözött tőlünk, hála istennek csak egy utcányira. Havonta azért szoktunk legalább egyszer találkozni egy kávéra, vagy dumára, vagy ha épp jön Csabi.

Csabit már régről ismertem, mert a Somtam féle kerti partikon is volt már nálunk, meg ugye Bojki nagy haverja volt. Egyszer szóba került, hogy kellene neki majd albérlet, de aztán nem lett semmi konkrétum megbeszélve. Pár hónappal később felhívott és mondta, hogy ha lehet, akkor jönne. Talán már másnap itt is volt.

Mint ilyenkor mindig, mondtam neki, hogy ha kell valamit segíteni bepakolni, akkor szívesen segítek. A legtöbb albérlőnk több autónyi cuccal érkezett. Csabi egy kisbusszal jött és már szinte láttam a lelki szemeimmel, hogy tele lesz pakolva mindenféle dobozokkal.
Amint kinyitotta a kocsiajtót kiderült, hogy nincs bent más, mint 1 karton ásványvíz, 1 paplan meg egy párna, laptop és két hangfal és 300db műanyag pohár.. Ennyi volt Csabi összes cucca. Ja meg pár zacskó csokis Győri Édes keksz.
Azt hiszem ő is csak ide menekült. Csak hetente vagy kéthetente láttuk pár napra. Emlékszem, hogy mindig az ajtó mellé volt berakva, a kis asztal alá a karton víz és a poharak. Az egész szobában csak a megvetett ágyon és a kinyitott laptopon látszott, hogy itt lakik valaki.

Csabival rengeteget beszélgettünk mindig. Sok dolgot tanultam tőle is. A mai napig nem tudnám szavakba önteni azt a sok gondolatot, amit tőle kaptam. Nem mellesleg szólva a zenéről. Csabi zenész ember volt. Rengeteg zenéje volt és csupa olyan, amit még soha nem hallottam. A legtöbb számban még szöveg sem volt, és amiben volt, abban sem mindig angol. Kaptam én tőle mindenfélét. Szebb napokon most is megnyitom azt a mappát, amiben ott figyel a sok giga "Csabi féle" zene.

Egyszer csak kitalálta, hogy ő megy Ausztráliába. Ezzel tulajdonképpen ki is költözött. Amilyen hamar jött, olyan hamar ment. Sok cucca nem volt, amit pakolnia kellett volna. 

Azt hiszem ezek az emberek örökre rányomták a bélyeget az életemre - persze abszolút pozitívan. Jó volt kicsit visszaemlékezni a "régi" napokra. 
Emlékszem még a 18. születésnapomra is eljöttek. Somtam Pestről jött le, Csabi pedig Kapuvárról. Bojkinak győri lévén nem sok választása volt, hogy jön-e vagy sem :D

Ha olvassátok ezt, akkor most mondom, hogy tavasszal kerti parti, természetesen chilic babbal. Itt a helyetek ;)
 

 Azt hiszem a nap képe backslash nap igazsága rovat abszolút győztese a mai kép.