Amilyen nagy volt  lelkesedésem az új blogdizájnnal, olyan nagyon semmit nem csináltam azóta.
Az ember azt gondolná, hogy majd itt van a nagy nyári szünet, meg a sok idő, meg majd most lesz erre meg arra idő, de igaziból esküszöm suliidőben több időm volt ezzel foglalkozni. A legnagyobb baj ilyenkor már igaziból az, hogy már se merek nézni az rss-re, mert tudom, hogy már 2-3000 bejegyzésből kéne szanálnom, az meg legalább 2-3 óra.
Tehát most még marad az, hogy egy-két naponta majd írok valami ilyet, hogy mennyire nagyon sajnálom, hogy nem írok, de aztán most meg aztán meg majd húha. 

Amúgy minden rendben, zajlik az élet, és a korábbi mindig mindenre ráérek énemmel ellentétben, most nagyon beindult az élet. Dolgozgatok is most egy cégnél és igaziból sokszor örülök, hogy nem kell itthon lennem. 
Vagyis ez így nem igaz, mert mostanában itthon is egész jó a hangulat, de az ottani banda azért mégis csak jobb. 

Esküszöm az elmúlt hetekben egyre inkább többre értékelem a nyugis estéket egyedül. Az egész napi mászkálás, meg lótás futás után kész öröm egy üveg icetea mellett leülni a gép elég és csak zenét hallgatni, vagy megnézni egy filmet. 

Sokszor írnék blogra is ilyen bejegyzéseket, amiben kicsit kiöntöm a lelkem, hogy épp am mi volt velem, de a statisztika azt mondja, hogy tök felesleges mert kurvára senki nem kíváncsi rá - de tudom, persze, mindenki kíváncsi rá, de a képes normálisan bejegyzéseket azért mégis csak jobban szereti nép (lásd pl. Istókhalmai metró).

Ilyen szempontból kicsit teher ez az egész. Nem sírás rívás, csak most ilyen mesélős kedvemben vagyok. 
A napokban egy csomó régi családi fényképet átnéztem és digitalizáltam és persze rengeteg emlék előjött. Nem vagyok egy nagy sírós meg semmi, de ha Papáról találok fényképeket, akkor mindig elérzékenyülök. 

Azt hiszem ez talán azért van, mert Papa gyakorlatilag közel annyit foglalkozott velem, mint a szüleim. Emlékszem az öreg, minden nap átjött és almát pucolt. 
Ő tanított meg bringázni is. Mindig kiültünk a ház elé, én bringáztam, ő meg pucolta nekem az almát.
Soha nem felejtem el, mindig rézveretes bicska volt nála. Talán ő maga készítette, erre már nem emlékszem. Az almát pedig úgy tudta megpucolni, hogy a héja egy darabban maradt. Ez nekem akkor még hatalmas csodának tűnt - megjegyzem, a mai napig csak nagy küszködések árán tudom utánozni.

A nyugdíj mellett, mindig dolgozgatott valamit. Legtöbbször nem is pénzért, hanem valami havernak. Kapott mindig érte valamit. Vagy kolbászt, paprikát, uborkát, ilyesmiket. Legtöbbször az összes szerzeményét eldugta a Mama elől, mert ő nem engedte volna, hogy disznósajtot egyen, vagy szalonnát. 
Jól emlékszem, mindig a fúról állványának az asztalába dugta el a cuccot. Mikor jöttünk vissza hozzánk, mindig hátranyúlt, és jól bekotorva előkereste a kezével a csomagokat. 

Volt egy kis bolt is, ami mindig útba esett. Mama mindig tiltakozott, hogy kólát igyak, és szerintem fel is pofozott volna, ha meglátja, hogy én azt iszom. Persze amiről nem tudott, az nem fájt neki. 
Mindig megálltunk és vett a Papa egy üveg kólát. Természetesen a fedősztori az volt, hogy nekünk veszi, de amikor hazaértünk mindig jól bekajáltunk. Ő megette a kis disznósajtját, leöblítettük kólával, majd levezetés képpen ettünk rá egy almát a ház előtt. 
Csoda napok voltak azok. 

Egy hideg, de napos reggelen halt meg. A mai napig tudom, hogy kell fűzfa sípot csinálni. Megígérte, hogy ha kikerül a kórházból, akkor vesz nekem a terepasztalra új síneket, meg vonatokat. 

Majd legközelebb befejezem.