Anyám ma reggel bejött a szobába pár kopogás után, aminek rendkívüli módon örültünk, mivel a barátnőm épp pizsamában (egyszáll tangában) ücsörgött az agyon és nem feltétlen akartunk komoly párbeszédet folytatni anyuval.
Kopogás után mégis csak beengedtük, mondván, már 2 éve együtt vagyunk, ennyi idő alatt pedig ha nem szokott hozzá anyu, hogy néha itt van Niki, akkor most már nem is fog.
Ennek ellenére azért nem gondoltuk, hogy 1 percnél többet fog beszélni - más embernek leesik, hogy ha ketten kevés ruhában vannak, még ha nem is akarnak semmit csinálni, akkor se zavarom őket túl sokáig, ha csak nem nagyon fontos.
Már 8 sor óta írom, hogy mi van, de a lényegig még nem jutottam el.
Bejött és elkezdte mondani, hogy ő most egy PICIT elmegy a városba. Az ebéddel ne várjuk, mert valószínüleg nem ér ide, de aztán 2-kor meg koncert lesz a városban, aztán meg 4-re megy a Széchenyi térre, szóval igaziból, tulajdon képpen, tehát, ő arra gondolt, hogy 8 előtt haza se jön.

Az elején még nem is kaptam észbe, aztán nekiálltunk számolgatni Nikivel és kijött, hogy legjobb esetben is 9 órára megy el - de erről ugye mindenki tudja, hogy lehetetlen..

A slussz poén az egészben, hogy a mamához azért nem jön (egy héten egyszer megyünk hozzá) mert neki dolga van - ezt mondta az anyjának.
Én azért megteszem a tőlem telhetőt és feldobom, hogy vajon, milyen lehet most a koncerten..? 

 Az elmúlt pár hétben bebizonyosodott, hogy tényleg így van. Napközben nem is nagyon netezek, maximum egy gyors facebook, vagy G+, de ennyi. 
Viszont rengeteg filmet habzsolok. Az elmúlt pár hétben napi 3-4 film simán lement.
A köztes időtartamokban meg barátnőzök és jövök megyek. Igaziból ez teljesen kitölti a napjaimat, ezért szerintem bátran kijelenthetem, hogy a nyár végéig nem nagyon lesz bejegyzésáradat. 
Legtöbbször este lenne időm írni, de akkor meg már hulla vagyok, vagy épp Niki van itt.
Szóval zajlik az élet így nyáron, de gondolom ez azért nálatok is így van. 
Kellemes nyári szünetet mindenkinek. 
Aztán mindjárt mesélek majd az új családtagról is. Előre mondom, hogy nincs új mostohaapám. 

 Amilyen nagy volt  lelkesedésem az új blogdizájnnal, olyan nagyon semmit nem csináltam azóta.
Az ember azt gondolná, hogy majd itt van a nagy nyári szünet, meg a sok idő, meg majd most lesz erre meg arra idő, de igaziból esküszöm suliidőben több időm volt ezzel foglalkozni. A legnagyobb baj ilyenkor már igaziból az, hogy már se merek nézni az rss-re, mert tudom, hogy már 2-3000 bejegyzésből kéne szanálnom, az meg legalább 2-3 óra.
Tehát most még marad az, hogy egy-két naponta majd írok valami ilyet, hogy mennyire nagyon sajnálom, hogy nem írok, de aztán most meg aztán meg majd húha. 

Amúgy minden rendben, zajlik az élet, és a korábbi mindig mindenre ráérek énemmel ellentétben, most nagyon beindult az élet. Dolgozgatok is most egy cégnél és igaziból sokszor örülök, hogy nem kell itthon lennem. 
Vagyis ez így nem igaz, mert mostanában itthon is egész jó a hangulat, de az ottani banda azért mégis csak jobb. 

Esküszöm az elmúlt hetekben egyre inkább többre értékelem a nyugis estéket egyedül. Az egész napi mászkálás, meg lótás futás után kész öröm egy üveg icetea mellett leülni a gép elég és csak zenét hallgatni, vagy megnézni egy filmet. 

Sokszor írnék blogra is ilyen bejegyzéseket, amiben kicsit kiöntöm a lelkem, hogy épp am mi volt velem, de a statisztika azt mondja, hogy tök felesleges mert kurvára senki nem kíváncsi rá - de tudom, persze, mindenki kíváncsi rá, de a képes normálisan bejegyzéseket azért mégis csak jobban szereti nép (lásd pl. Istókhalmai metró).

Ilyen szempontból kicsit teher ez az egész. Nem sírás rívás, csak most ilyen mesélős kedvemben vagyok. 
A napokban egy csomó régi családi fényképet átnéztem és digitalizáltam és persze rengeteg emlék előjött. Nem vagyok egy nagy sírós meg semmi, de ha Papáról találok fényképeket, akkor mindig elérzékenyülök. 

Azt hiszem ez talán azért van, mert Papa gyakorlatilag közel annyit foglalkozott velem, mint a szüleim. Emlékszem az öreg, minden nap átjött és almát pucolt. 
Ő tanított meg bringázni is. Mindig kiültünk a ház elé, én bringáztam, ő meg pucolta nekem az almát.
Soha nem felejtem el, mindig rézveretes bicska volt nála. Talán ő maga készítette, erre már nem emlékszem. Az almát pedig úgy tudta megpucolni, hogy a héja egy darabban maradt. Ez nekem akkor még hatalmas csodának tűnt - megjegyzem, a mai napig csak nagy küszködések árán tudom utánozni.

A nyugdíj mellett, mindig dolgozgatott valamit. Legtöbbször nem is pénzért, hanem valami havernak. Kapott mindig érte valamit. Vagy kolbászt, paprikát, uborkát, ilyesmiket. Legtöbbször az összes szerzeményét eldugta a Mama elől, mert ő nem engedte volna, hogy disznósajtot egyen, vagy szalonnát. 
Jól emlékszem, mindig a fúról állványának az asztalába dugta el a cuccot. Mikor jöttünk vissza hozzánk, mindig hátranyúlt, és jól bekotorva előkereste a kezével a csomagokat. 

Volt egy kis bolt is, ami mindig útba esett. Mama mindig tiltakozott, hogy kólát igyak, és szerintem fel is pofozott volna, ha meglátja, hogy én azt iszom. Persze amiről nem tudott, az nem fájt neki. 
Mindig megálltunk és vett a Papa egy üveg kólát. Természetesen a fedősztori az volt, hogy nekünk veszi, de amikor hazaértünk mindig jól bekajáltunk. Ő megette a kis disznósajtját, leöblítettük kólával, majd levezetés képpen ettünk rá egy almát a ház előtt. 
Csoda napok voltak azok. 

Egy hideg, de napos reggelen halt meg. A mai napig tudom, hogy kell fűzfa sípot csinálni. Megígérte, hogy ha kikerül a kórházból, akkor vesz nekem a terepasztalra új síneket, meg vonatokat. 

Majd legközelebb befejezem.

Gondolkoztam rajta, hogy megint egy szolid Tóta W. Árpád idézettel nyissak, de aztán nem akartam ennyire elrontani a dolgokat.
Ilyenkor mindenhol összeülnek a népek és beszélgetnek, lemennek a szokásos "jaj, de régen találkoztunk, mi újság?" témák.
Régen még szerettem a húsvétot, de aztán mostanra már azt hiszem nagy lettem hozzá. Azért kaptam idén is csokit, meg zoknit. Ezek mindig jól jönnek. Meg tagnap kaptam a kedvenc nővéremtől egy órát is, szóval most nagy a vidámság.
Megyek mert lassan már ünnepi ebéd lesz.

Kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek ;)

 Ma már nem lesz itt semmilyen móka. A ma esti program történelem tanulás lesz, mert hogy holnap témazáró. Mert hogy a mi üdülőközpontunkban még ilyen is van. De hogy minek..?
Ezért jelenleg a weinie4-es bögrémből kortyolgatom azt a teszkós kólát, ami a bor mellett pihent a hűtőben, hogy némi lendületet adjon az estéhez. 

Az én édes drága anyukámmal is volt egy rendkívül üdítő beszélgetésem. Azért ez is valahol nagyon vicces, hogy életem némely oly ritka pillanatában akar törődni velem a drága, amikor még a szokottnál is jobban leszarom. Sőt, továbbmegyek. Még idegesít is, de úgy isten igazából.
Én kis naív azt hittem, hogy a válás arra jó volt, hogy ezentúl legalább ilyen téren nyugalom lesz, hogy többet nem lesz az téma, hogy az "apád egy fasz", ha már egyszer elváltak.

Ide most valami nagyon frappánsat kellene írnom, de csak egy rövid interjú jut eszembe:
- Kedves Katalin asszony, ismeri ön azt a szólás-mondást, hogy aki kurvának áll az ne csodálkozzon, hogy basszák?
- Nem.
- Köszönöm az interjút.

Kifejezetten örülök annak is, hogy a születésnapomon -  amin kaptam egy csomó fasza dolgot is, és amiről írni is akartam, de így.. - sikerült ilyen kurva kibaszott mód elbasznia a napomat. 
Mindezek ellenére azért köszönöm a sok jókívánságot, a csokit, a kedves szót - ilyenkor döbben meg az ember, hogy mennyit ér, a weinie4-es bögrét, a kamerát, a kinder csokit és a levelet. Jó volt veletek ünnepelni.

 Most kb egy órája értem haza, de már most visszamennék. Pesten minden nyugisabb volt, rend volt, és otthon éreztem magam ott, nem úgy, mint az itteni, tényleg hivatalos otthonban. Ez picit furán hangzik, de gondolom értitek miről van szó.
El sem telt még 15 perc sem, de én már kikattantam anyutól. Ilyenkor a legrosszabb, mert az egyébként is szar humorát ilyenkor még jobban megspékeli és még vicceskedni is akar:" na ki aludt tegnap a Dani ágyában? Na ki.?" és hát persze hogy ő. Én meg már a tudattól is agyvérzést kapok. Inkább szarna az ágyamba egy csapat aprómajom...
Mindig neki van igaza. PL lebaszott, hogy hol vannak a nagy üveg bögréink. Az első dolog, hogy nem tud számolni, mert összesen 3db van, abból 2 kint volt a konyhában.. Magyarán nem hol vannak, hanem hol van az az egy darab, ami nincs meg. Persze megint én voltam, aki biztosan elrakta valahova és persze az is egyértelmű, hogy tőlem kell megkérdezni, hogy hol van, mikor én már három napja nem vagyok itthon.
Nem meglepő módon az ő szobájába volt. Ez mondjuk logikus azok után, hogy abból a fajta pohárból csak teát és/vagy tejet iszunk. És mivel apu nem ihat tejet, ezért nem is nagyon veszünk, a teát meg utálom - amit ő főz (nem azért mert én most csak azért se iszok anyuteát, hanem mert egyszerűen szar, ahogy megcsinálja) - ezért én azokból a poharakból nem nagyon szoktam inni. 
Ő persze meg van győződve, hogy a teája finom és issza. 

Na mindegy. Mennék innen már el, messzire. Akár Pestre, akár csak 2 utcával odébb.

 Tegnap voltunk temetésen, de sajnos csak most volt rá érkezésem, hogy írjak róla valamit. 
Az ilyen dolgokról, mondjuk sok jót nem nagyon lehet írni. A külön rossz az volt a dologban, hogy pár hete tudtuk meg, hogy egyik távoli rokonunk rákos. Ennek ellenére minden abszolút biztatónak tűnt. Novemberben még találkoztunk is vele, és nem látszott rajta semmi.
A rokonok azt mondták, hogy bevállalta a kemót is, és hogy mindenképp fel szeretne gyógyulni.
A múlt héten pedig jött egy telefon, hogy pénteken lesz a temetés. Nagyon megdöbbentünk. A legszomorúbb az volt a dologban, hogy szegény Karcsi még nem is volt 40 éves. 
Azt hiszem az lehet egy anyának, amikor a saját fiát kell eltemetni. Senkinek nem kívánom ezt.

Nagyon fura volt az egész temetés dolog. Már előbb odaértünk, mert hogy ugye nem Győrben volt, hanem Környén és ott fogadott minket a szűk család egy ebéddel. Nem is volt semmi gond, amíg a főétel meg nem érkezett. Addig az igazi falusi leves szürcsölgettük. Nem az a városi fajta, hanem tényleg az az igazi, nagyanyánk féle, ami aranylóan gyöngyözik.
Karcsiról tudni kell, hogy igazi vérbeli falusi - a szó legjobb értelmében - legény volt és élt-halt a disznóölésért. Nem is maga a folyamat, hanem a kolbásztöltés. Igazi profi volt és minden évben kipróbált valami újat. Az egész faluban ő volt a kolbászok mestere. 
Több nemes versenyen is indultak a haverokkal, ahol szép eredményeket értek el.

Természetesen nem lett volna az igazi az ebéd, ha nem tálalnak egy kis igazi, magyaros, falusi kolbászt és véres hurkát. Itt teljesen kiborult mindenki és még az édesanyja - aki egyébként nagyon erős asszony - is. Mindenkinek felderengett Karcsi arca, ahogy a hurkát/kolbászt tölti. 
Az asztalon gőzölgő kolbász is az ő keze munkáját dicsérte még az előző szezonból. Mindenki csak félve mert venni és tényleg mindenki csak egy falatot mert venni a már szinte emléknek számító finomságból.

Szépen lassan megérkeztek a többi rokonok is a szülői házhoz és szép lassan ideje is volt menni a temetőbe.
Én személy szerint nem nagyon ismertem Karcsit, lévén, hogy nagyon messze laknak innen és talán csak 3-4-szer találkoztunk. Én nem tudtam, hogy hányan lesznek a temetésen. Nem gondoltam, hogy ennyien ismerték, de az biztos, hogy többen voltuk mint százan. 

A szertartás nagyon megható volt. Fura volt látni olyan embereket sírni, zokogni, akitől azt hittem, hogy szikla szilárdak. Talán pont ezért érzékenyültem el én is. 
A ravatalon is rengeteg ember volt és ahogy átindultunk a tényleges temetési helyszínre, csak még megdöbbentőbb volt a látvány, hogy hányan kísérték el utolsó útjára a falu kolbászmesterét. 
Rengeteg koszorú és csokor is összegyűlt. Annyira sok, hogy egyszerűen nem tudták a síros és mellette elhelyezni. 3 réteg koszorú volt  a síron, mert egyszerűen máshogy nem fért el. 
A sírba is rengeteg virágot dobtak. Tényleg nagyon megható volt.

Egy picit most megint maga alá gyűrt az érzés, de azt hiszem, nem kell senkinek bemutatni ezt, biztosan volt már mindenki temetésen, még ha nem is közvetlen rokonén - mint, hogy ez is.

Nekem személyes élményem is fűződött Karcsihoz. Kis pöcsös koromban nála játszottam először playstation-ön. De a legemlékezetesebb még sem ez, hanem amikor először voltam disznóvágáson. Hát hol máshol lettem volna, mint náluk. Akkor még kicsit meg voltam szeppenve, de most már örök emlékként könyvelem el.
Karcsi mindig is a mi kolbászos Karcsink marad. Nyugodj békében.

 A héten nem voltam túl aktív. Nincs erre komolyabb magyarázatom hirtelen, csak ilyen baszni bele hangulatom volt egész héten és inkább csak Californication-t néztem, meg egyedül boroztam, miközben a felhalmozott filmjeimet irkáltam lemezekre.
Azt is mondhatnám, hogy mozgalmas volt a hét. Múlt szombaton kiderült, hogy anyámék elválnak. Azt hiszem erre szokták US barátaink azt mondani, hogy fucked up situation. Én meg azt mondanám inkább erre hogy. Hát nem tudom. Most ide valami kurva frappánsat akartam írni, hogy mennyire örülök valahol ennek.

Nyilván ez tényleg egy elég fucked up situation, és biztosan nagyon szar lesz, de az a tudat, hogy van rá remény, hogy nem kell anyámmal egy háztartásban élnem, ez olyan erőt, mint semmi más.
Gondolkoztam azon is, hogy majd írok valami vicceset erről elválokapádra is, de aztán annyira nem volt ihletem az egészhez, hogy nem lett belőle semmi. 
Mivel lassan a végéhez közeledik érthető okokból a blog - az elválokapádtól - majd azért biztosan lesz rajta búcsúposzt vagy valami.

Most megyek. A lelki állapotomra való tekintettel elszívok egy szál cigit. Fuck the system!

 Ma voltunk mamánál ebédelni és előkerültek régi fényképek. Egészen régiek is voltak köztük, még olyanok is, amin az ő nagymamája szerepelt.
Egészen meghatódtunk, és persze voltak olyan képek is, amin csak nevetni tudtunk. A legtöbb kép talán a 70-80-as évekből volt. 
Nekem, mint mai gyereknek talán a divat volt a legfurcsább. Mindenki a feltűzdelt hajkoronájával, az egyen-divatos kabátok, és a bajszos palik mindenhol. Nagyon durva volt.

El is határoztam, hogy egyszer majd beszkennelem őket és akkor talán még szépíteni is lehet rajta egy picit, mert a képek többsége már vesztett egy kicsit a színéből. Mama is biztos örülne ha előhívatnék neki pár feljavított képet.

 Ma át kellett mennem orvoshoz, mert apunak el kellet hozni a leleteit, csak ő nem ért rá, és mivel csak négyig vannak, ezért enyém volt a megtiszteltetés.
Azt már korábban kifejtettem bővebben, hogy tulajdonképpen én az emberek miatt nem szeretek dokihoz járni, legalábbis eddig tudtam hogy utálok a gyerekorvoshoz járni, de most már azt is tudom, hogy a rendes dokihoz is utálok.
Már egy jó ideje át vagyok jelentve a rendes dokihoz, mert gyerekdokinál csak 19 éves korig lehet ugye, de még nem voltam a rendesnél azóta.

Az ember azt gondolná, hogy a rendes orvosi rendelőbe nem lehet nagy baja az embernek, mivel ott már érett felnőttek vannak, akik tudnak kulturáltan üldögélni egy székben és kussban kivárni a sorukat.
El kell, hogy szomorítsak mindenkit: NEM KÉPESEK ERRE!

A mai rendelésen hála istennek nem voltak sokan, de ez is épp elég volt. A legrosszabb az az egészben, hogy a mi rendelőnk az idősek otthona alatt van, szóval ha Piroska néni leeszi magát, és később észreveszi, akkor már rohan is le, hogy neki rákja van, mert bőrelváltozást talált.
A normál emberek meg órákat várnak egy sima antibiotikumra, ami annyi lenne, hogy "Sóhajtson egyet! Köszönöm. Ez lesz a gyógyszer, napi 2*2-t bevenni. Viszlát!". De nem. 

Itt a fő problémát, mint mondtam, az idősek jelentik. Nem tudják mikor van rendelés, nem tudják hogy be kell jelentkezni az oltásokra, és a legrosszabb az egészben, hogy nincs kivel beszélgetniük, és ezért ilyenkor, mikor más közegbe kerülnek, úgy jár a szájuk, mint a kacsa segge.

Nekem volt szerencsém megtudni, hogy a mellettem ülő néni például influenza oltásért van itt, mert tegnap este hallotta a tévében, hogy jövő héten már itt a járvány. Persze már tegnap este le akart jönni, de este 7-kor már nem volt doki. Mondtam is neki, hogy ez azért micsoda pofátlanság, nem? Mikor kéne, akkor nincs orvos, aztán holnap meg itt a h1n1.

A másik néni oltást kapott és a kardigánja alá benyomta a kis vattapamacsot ami a(z) - amúgy sem - vérző sebre van. A következő pillanatban arra lett figyelmes a váró, hogy a néni saját magát tapogatja és kétségbeesetten keres valamit. Biztosan a fiatalságát nem találta.
Mint végül kiderült, a vatta pamacsot kereste - a nem vérző kezére - mert neki az kell. Szóval pár másik öregasszony nekiállt vattapamacsot keresni a rendelőbe. 
Én meg nem segítettem, mert egyrészt semmi közöm hozzájuk, és még ha le se akarnék öreg nénis, (nem)véres pamacsokat fogdozni.

Ennyi volt a mai kibeszélőshow. Induljon a fal..