Tegnap voltunk temetésen, de sajnos csak most volt rá érkezésem, hogy írjak róla valamit. 
Az ilyen dolgokról, mondjuk sok jót nem nagyon lehet írni. A külön rossz az volt a dologban, hogy pár hete tudtuk meg, hogy egyik távoli rokonunk rákos. Ennek ellenére minden abszolút biztatónak tűnt. Novemberben még találkoztunk is vele, és nem látszott rajta semmi.
A rokonok azt mondták, hogy bevállalta a kemót is, és hogy mindenképp fel szeretne gyógyulni.
A múlt héten pedig jött egy telefon, hogy pénteken lesz a temetés. Nagyon megdöbbentünk. A legszomorúbb az volt a dologban, hogy szegény Karcsi még nem is volt 40 éves. 
Azt hiszem az lehet egy anyának, amikor a saját fiát kell eltemetni. Senkinek nem kívánom ezt.

Nagyon fura volt az egész temetés dolog. Már előbb odaértünk, mert hogy ugye nem Győrben volt, hanem Környén és ott fogadott minket a szűk család egy ebéddel. Nem is volt semmi gond, amíg a főétel meg nem érkezett. Addig az igazi falusi leves szürcsölgettük. Nem az a városi fajta, hanem tényleg az az igazi, nagyanyánk féle, ami aranylóan gyöngyözik.
Karcsiról tudni kell, hogy igazi vérbeli falusi - a szó legjobb értelmében - legény volt és élt-halt a disznóölésért. Nem is maga a folyamat, hanem a kolbásztöltés. Igazi profi volt és minden évben kipróbált valami újat. Az egész faluban ő volt a kolbászok mestere. 
Több nemes versenyen is indultak a haverokkal, ahol szép eredményeket értek el.

Természetesen nem lett volna az igazi az ebéd, ha nem tálalnak egy kis igazi, magyaros, falusi kolbászt és véres hurkát. Itt teljesen kiborult mindenki és még az édesanyja - aki egyébként nagyon erős asszony - is. Mindenkinek felderengett Karcsi arca, ahogy a hurkát/kolbászt tölti. 
Az asztalon gőzölgő kolbász is az ő keze munkáját dicsérte még az előző szezonból. Mindenki csak félve mert venni és tényleg mindenki csak egy falatot mert venni a már szinte emléknek számító finomságból.

Szépen lassan megérkeztek a többi rokonok is a szülői házhoz és szép lassan ideje is volt menni a temetőbe.
Én személy szerint nem nagyon ismertem Karcsit, lévén, hogy nagyon messze laknak innen és talán csak 3-4-szer találkoztunk. Én nem tudtam, hogy hányan lesznek a temetésen. Nem gondoltam, hogy ennyien ismerték, de az biztos, hogy többen voltuk mint százan. 

A szertartás nagyon megható volt. Fura volt látni olyan embereket sírni, zokogni, akitől azt hittem, hogy szikla szilárdak. Talán pont ezért érzékenyültem el én is. 
A ravatalon is rengeteg ember volt és ahogy átindultunk a tényleges temetési helyszínre, csak még megdöbbentőbb volt a látvány, hogy hányan kísérték el utolsó útjára a falu kolbászmesterét. 
Rengeteg koszorú és csokor is összegyűlt. Annyira sok, hogy egyszerűen nem tudták a síros és mellette elhelyezni. 3 réteg koszorú volt  a síron, mert egyszerűen máshogy nem fért el. 
A sírba is rengeteg virágot dobtak. Tényleg nagyon megható volt.

Egy picit most megint maga alá gyűrt az érzés, de azt hiszem, nem kell senkinek bemutatni ezt, biztosan volt már mindenki temetésen, még ha nem is közvetlen rokonén - mint, hogy ez is.

Nekem személyes élményem is fűződött Karcsihoz. Kis pöcsös koromban nála játszottam először playstation-ön. De a legemlékezetesebb még sem ez, hanem amikor először voltam disznóvágáson. Hát hol máshol lettem volna, mint náluk. Akkor még kicsit meg voltam szeppenve, de most már örök emlékként könyvelem el.
Karcsi mindig is a mi kolbászos Karcsink marad. Nyugodj békében.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.