Romantikus film, a filmvilág jelenlegi talán két leginkább manipulatív főszereplőjével és még tényleg azt vártuk, hogy majd jó lesz? A film bizony jó lett. Romantikus filmnek egész kiválló, film-filmnek viszont siralmas.

Az emebr alapvetően általában cél nélkül ül le romantikus filmet nézni, mivel pontosan tudja már hogy mi lesz a vége. Az első olyan film, ami nem happy end volt, talán a 500 days of Summer volt, de végső soron annak se lett drámai vége, mert hiszen jött a várva várt Ősz.
Justin Timberlake az évek során a cuki kis előadóból férfivá lett, ami persze ahhoz vezet, hogy az eddigi 13-18-as rajongó korosztályt sikerült kitolni egészen a 30-as hölgyekig.
Mila Kunis pedig Mila Kunis és akkor is minden faszi odaág lenne érte, ha 10 évvel idősebb lenne. Igzaiból rá nem lehet konkrét példát mondani, hogy miért és milyen korosztály nézi. Egy fasza csaj és pont. Mindenki dugná szereti.

A filmben a legnagyobb csel az volt, hogy nem simán kliséket alkalmaztak, hanem fordított kliséket. Ennek az a lényege, hogy pár percig még el is lehet hinni, hogy most akkor ez nem egy olyan szokásos amerikai film, amiben a végén összejönnek. Aztán másfél órával később rájössz, hogy de, ez pontosan egy olyan filmt. 
A vége már csak vigyázat spoiler hab volt az egészre, mikor egy flashmobon kéri meg a kezét, ja nem nem kéri meg, mert az ma már nem menő.

Justin Timberlake amúgy szerintem tehetséges, Mila Kunis meg eyecandy. Végső soron kaptunk egy tökéletes vasárnapi filmet (ott basztam el, hogy még csak szombat van), amit pont meg lehet nézni a kedvenc barátnőnkel és lehet röhögni a szex poénokon, ami ugye senki nem csinál - vagy csak tagadja. 

Az egyetlen szereplő, akin sokat és jókat lehetett röhögni az Woody Harrelson volt. A buzi simán megy neki. Mondjuk a színészi tehetségéről már a Zombieland-ben tudomást szerezhettünk. A filmben egyébként megjelenik Richard Jenkins is, aki itt is hozza a formáját. 

Összeségében kaptunk egy normálisnak nevezhető romantikus filmet, ami nálam továbbra se elég 4/10-nél többre. 

Kereken 3 napja, 23-án érkezett meg az új csoda. Már 6 éve nem volt semmi mozgolódás Fogarasi László körül, de most végre megtört a jég és azt kell mondanom, hogy aki eddig szerette, az most imádni fogja. 
Más oldalakon olvasott kritikák után azt kell mondanom, hogy nem értem, hogy  mi a fasznak ír az kritikát, aki rüheli? és miért hivatkozik közben objektivitásra? miért bírálják. Szerintem a korábbi sikereket ötvözve az új ötletekkel együtt sikerült ilyen jól a mostani lemez.
Rengeteg ismerős dallam csendül fel, de lényegében egy teljesen új világot kaptunk. A jól megszokott stílus már az első (intro) számban is ott van. Tökéletesen idézi a Before You Snap végső pár másodpercét, az ominózus monológot istenről. (És talán nem véletlen van egy After the Snap szám is az albumon..)

Aztán hirtelen nagy ugrás jön és egy sokkal pörgősebb számot kapunk. Elsőre még ez is lassúnak tűnhet, de végül teljesen kinyílik és odabaszós ütemeket ken az orrunk alá Yonderboi.
Aki arra a szörnyűségre vetemedne, hogy laptopon hallgassa doboz hangon, annak most mondom, hogy ne tegye. Én is úgy kezdtem, de egy normális fülessel (és/vagy hangcuccal) olyan dolgokat lehet kicsikarni belőle, hogy az embernek beleborsódzik a háta.

Azt viszont szerintem egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy a mostani album sokkal érettebb, mint a többi. Régi motoros Yonderboi hallgatóként bátran mondhatom, hogy a játékos és néhol bohókás, szerelmes(?) Yonderboi picit eltűnt, és most itt van helyette egy érettebb, komolyabb Fogarsi László. 
Ez természetesen nekünk csak jobb, de legrosszabb esetben is csak más, de rossznak semmiképpen nem mondható.
Mondom én ezt objektívan, holott tudjuk, hogy a zene elég szubjektív dolog.. Ízlések és pofonok, de erősítés érkezett, az biztos.

A lemezről tudni való, hogy a német Charlotte Brandival készítette közösen, pontosabban ő volt a hölgy, aki sok számot felénekelt, és beszéddel töltött meg. A mostani albumra több női hang került, mint egyébként:

Vannak olyan absztrakt hangulatok, amelyeket csak instrumentális zenével lehet kifejezni, de vannak olyan dalok is, ahol nagyon fontos, hogy legyen emberi hang és szöveg. Megfigyeléseim alapján a nők hajlamosak mást kommunikálni a szavaikkal, mint ami a valós mondandójuk. Szerettem volna egy női nézőpontú albumot készíteni, az viszont egyszerűen nem lett volna hiteles, ha minden szót én adok az énekesnő szájába. Ezért volt szükséges, hogy Charlotte társszerzője legyen egyes daloknak a Passive Controlon.

Viszont az még kérdéses, hogy lesz-e turné a mostani lemezből.

"Őszintén szólva a turnézás mindig kizökkent egy-két évre és nehéz utána visszatalálni a megkezdett zenei anyagokhoz. Elég csábítónak tűnik, hogy most megtörjem az eddig kialakult mintát és egyből nekiálljak egy új lemeznek"

Annak persze nagyon örülünk, hogy rögtön a mostani lemez után, már a következőn jár az esze, de én azért csak elmennék egy koncertre. 

Végszóként annyit tudok mondani, hogy kaptunk egy olyan albumot, amin rengeteg a hidegrázós zene és azon kevés szám is, ami nem ilyen, az meg simán kurva jó.
Tessék venni, tölteni, ami tetszik. 

1. Sustainable Development
2. I Am CGI (hallgasd!)
3. She Complains
4. Roast Pigeon
5. Paint Hunting On The Wall
6. Brighter Than Anything
7. Mono De Oro
8. Synchronicity
9. Inexhaustible Well
10. Come On Progeny
11. After The Snap