Irodalom
2011.02.10. 23:11
Már nagyon régóta érett egy ilyen bejegyzés, mert egyszerűen nem tudtam már magamban tartani, azt a mérhetetlen sok faszságot, amit órán tanulunk.
Félre értés ne essék, én nagyon szeretem az irodalmat, de attól falra tudok mászni, mikor semmiben magyarázunk bele semmit. És ezzel természetesen nem az író munkáját szeretném lebecsülni, de egyszerűen a mai műelemzők hülyék! Pont!
A mai magyaróra anyaga József Attila Óda című verse volt. József Attilának volt elég baja, szóval tudott elég kacifántos verseket írni, ez tény. De a most következő sorban szereplő gondolatokra biztosan nem vetemedett.
Aki elolvasná a verset is, az a tovább után megteheti.
József Attila égbekiáltó "költői eszközeit" most nem firtatom, azt hiszem minden költőt megillet az a szabadság, hogy azt írjon, amit csak szeretne.
Ezzel ellentétben rengeteg olyan dolgot is tanulunk, amit következtetések következtében vonunk le feltétles módban.
Az első felettébb ambivalens - csak hogy ne csak én tanuljak hülye szavakat - dolog az volt, hogy a költő hirtelen felindulásból írta a verset. Ez hangzott el először, majd 2 - azaz kettő - sorral lejjebb az órai vázlat így folytatódik: "a vers felépítése azt engedi feltételezni, hogy a költő már régóta tervezte a verset".
Na akkor most hogy is van ez? Hirtelen felindulásból már régóta tervezte? Vagy régóta tervezte, aztán hirtelen mégse írta meg, hanem csak lassan megfontoltan? Mindegy is; menjünk tovább.
Az olyan gondolatokra se térek ki, amik alapból klisésen - ez az új kedvenc szavam - vagy csak szimplán kegyetlen csöpögősen hangzanak.
Megtudtuk azt is, hogy a második szakaszban a szerelmi vallomás ódaiságát az oximoronok sűrítésével oldja meg a költő. Ezek után nyilvánvalóan következtethetünk arra az ellentétekből - pardon bocsánat, elbasztam; oximoronokból - hogy a szerelem tulajdonképpen egy univerzális érzelem, mivel nem csak a költőnek fontos, hanem az egész világnak.
A negyedik részbe gyönyörű anaforikus - jelzem, hogy a spell check már az oximoront se bírta, nem hogy az anaforikust - sorokkal kezdhetünk bele.
Itt megjelenik az eres keze a kedvesének, ami elvisz minket a biologikumig. A testet pedig patológia szakértelemmel mutatja be. Ez már csak azért is hülyeség, mert egy élő embert jobb esetben nem a patológus vizsgál. Kis nekrofil humor..?
Ez már egyenes utalás - nyilván mindenki észrevette - a naturalizmusra és a szakrális képekre.
Innen kanyarodunk át az 5. szakaszra.
A sejtek szintjéről hirtelen máshova keveredünk. Itt utalásokat találhatunk a Mária himnuszokra, illetve a teremtés misztériumára. (Spell check fatal error..)
Innentől kezdve már nem is merek mondatokban fogalmazni, mert úgy is teljesen felesleges lenne.. Már csak sorolom, hogy mik vannak a füzetemben.
- öntudatlan örökkévalóság
- létezés állandósága
- a remény csak egy álom
- el vagyunk veszve, nem lehet menekülni
- asszony = születés/halál
Egy pár szót azért mégis ejtenék a vers utolsó szakaszáról, a codáról - zárótétel, te kis butus.
Ebben a részben tűnnek el azok a feszültségek, amik soha nem is voltak a versben. Egyértelműen észrevehető lesz az is, hogy a vers innentől kezdve egy dal jellegű, egyszerű formába megy át.
A költő eljut a szürke valóságba, ám itt tudatosul benne, hogy a szeretet, amire oly rég óta vágyik, csak egy álom volt szintén.
Én itt már valami szúróeszközt keresgélek a padban, hogy véget vessek a szenvedésnek, de persze nincs semmi. Egyszerűen csak nem értem, hogy miért kell egy szép (?) versbe ennyi ostobaságot és őrültséget belemesélni. Miért nem lehet konkrét tényekkel dolgozni - azzal, ami le van benne írva.
A tovább előtt még egyszer szeretném felhívni a figyelmet rá, hogy nem az írókkal van a bajom. Egyszerűen az oktatást érzem felettébb ambivalensnek.
József Attila - Óda
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
1933. június
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Levendel Júlia - MÉG A KILINCS IS 2011.02.13. 11:29:05
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Figyuzz 2011.02.11. 00:57:31
Rohadt nehéz úgy, hogy nem írod bele, amit te gondolsz róla.
Nem az a cél, hogy azt írd le, a költő mit érez, hanem hogy te mit olvasol ki a versből. Legalábbis, ez lenne a cél, ami valahol elveszik, amikor más elemzését tanulod meg.
Csináld azt amit én. Ha eleged van adott költő agyonelemzéséből, nyisd ki az "Így írtok ti"-t adott nagy magyarnál, röhögj, és tedd túl magad rajta.
Szegény Ságiné nemigazán tudott az elemzés végén lévő Karinthy idézetbe belekötni ^^
weinie4 · http://weinie4.blog.hu 2011.02.11. 07:59:27
Ezzel ellentétben meg kell tanulnunk, hogy pár éve valamelyik elemző mit gondolt róla, és ha nem azt mondom érettségin, akkor hülye vagyok.
bizsergefa 2011.02.12. 00:59:04
nagyon szépen megfogalmaztad, csak gratulálni tudok, am lehetne hogy nekem is fekete legyen a komment hátterem? :)
zozz 2011.02.21. 02:00:05
Nem kötekedni akarok, (persze, hogy azt, csak akkor kezd az ember mondatot így, ha kötekedni akar :D) na de fényt derítek az első felvetésedre, ami így szól:
>>Az első felettébb ambivalens - csak hogy ne csak én tanuljak hülye szavakat - dolog az volt, hogy a költő hirtelen felindulásból írta a verset. Ez hangzott el először, majd 2 - azaz kettő - sorral lejjebb az órai vázlat így folytatódik: "a vers felépítése azt engedi feltételezni, hogy a költő már régóta tervezte a verset".
Na akkor most hogy is van ez? Hirtelen felindulásból már régóta tervezte? Vagy régóta tervezte, aztán hirtelen mégse írta meg, hanem csak lassan megfontoltan?<<
Nos, amint ezt Te magad is állítod:
>>Már nagyon régóta érett egy ilyen bejegyzés, mert egyszerűen nem tudtam már magamban tartani, azt a mérhetetlen sok faszságot, amit órán tanulunk.<<
Tehát felszakadt végül nálad egy gát, és hirtelen felindulásból megírtad ezt a posztot, ami már "régóta érett" :)
De egyébként igen, nagyon sok a béna magyartanár, és szerintem azzal, hogy teletűzdeli a mondandóját ennyi idegen kifejezéssel, az arra utal, hogy valamit kompenzálni akar, és a verbális sznobság erre az eszköze. (főleg, ha még így is kéri számon rajtatok)
Persze nem árt, ha az ember ismer költői/írói eszközöket, de ezek megtanítására léteznek élvezetesebb módszerek is. Én hálás lehetek a gimis magyartanáromnak, még most is él, amit tanított, pedig már nem tegnap volt :)
bizsergefa 2011.02.22. 18:36:39
viva la szakközép, amúgy van benne valami amit mondassz