A csöpögés monoton volt, úgy hatott, mint a metronóm ketyegése. Valahol kint a tűzlépcsőn a szűnni nem akaró eső csöppjei koppantak a fémen. Jack Stapleton egyébként csöndes lakásában a zaj majdnem olyan hangosnka tűnt Laurie Montgomery számára, mintha bádoghordót püfölt volna valki, és minden koppanás elött önkéntelenül összerándult. A csöpögésnek néhány versenytársa akadt csupán - a hűtőgép kompresszora, amely hangos brumoggással kelt életre, majd hörgésszerű hangot adva állt le, az időnként fájdalmas sóhajtó fűtőtest, egy-egy távoli sziréna víjjogást, amely annyira hozzátartozik a New York-i éjszakákhoz, hogy az emberek már tudomást sem vesznek róla. Laurie azonban nem volt olyan szerencsés, hogy nem halotta őket. Miután három órán át forgolódott, minden neszre rendkívül érzékennyé vált.
Újból megfordult, és kinyitotta a szemét. Halvány fény szüremkedett be a lehúzott roló két oldalán, így körbe tudod nézni Jack lehangolóan üres lakásában. Azért voltak ott, és nem nála, mert a hálószobája olyan kicsi volt, hogy nem fért el benne egy tisztességes ágy, és ettől az együttalvás meglehetősen kényelmetlenné vált. Ráadásul Jack nem szeretett nagyon eltávolodni magas házak közé szorított kedvenc kosárlabdapályájától.
Laurie a világító ébresztőórára nézett, és ahogy az idő múlásást figyeltem egyre ingerültebbé vált. Tudta, hogy ha nem alussza ki magát tisztességessen, aznap nem sok hasznát fogják venni az OCME-ben, az Igazságügyi Orvostani Intézetben...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.