[caption id="" align="aligncenter" width="500" caption="winter.night.tree"][/caption]

Este van, este van, de nincs mit csinálni, csak lézengek a semmibe, és már a nők sem foglalkoztatnak, mikor eszembe jut hogy külvilág is megvan még.
Elszakadok a bőrtől és lassú léptekkel haladok a  kiút felé. Sötét van és nem látok semmit, már csak az érzékeimre hagyatkozhatok. Az ajtó már zárva, de a kulcs még benn van a zárban. Egy fordítás és elém tárul a kinti sötétség. A kandelláberek halovány fényében úgy tűnnek mintha vérengző szúnyogként szipolyoznák el a föld minden erejét, mely a vérvörösen parázsló ég elött méginkább úgy tűnik mintha már vér csordogálna mellettük.
Jó ötletnek tűnik polóban menni, de mire az ajtóhoz érek a hideg igéző lehellete ráébreszt hogy a külvilág zordabb mint hittem.
Ahogy kilépek mégis meglepetés ér... A hideg helyett homály és hűss fogad. Szinte jól érzem magam a selytelmes éjjszakában. Percek múltán a mégis vacogok, és már remegek, de látvány magáért beszél. Inkább fázok, mindsem bemenjek. Miután magambaszívtam az éjjszaka minden percét, visszazárom az ajtót és a vak sötétben kóválygok valami csodát remélve...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.