A dolgok nem változnak, a szép nem lesz szebb, a csúnya nem lesz szebb, a ihlet nem lesz üres tér. Rájöttem hogy nincs mit mondanom, mert a szavaim nem fejezik ki a vágyaim, és a jelenem.
Az andalító sötétség körbevesz, és a szörnyek már másznak elő rejtekükből. A vér szaga csábító, és már a behegedt sebeket is megérzik. A sűrű fogak sercegése a bőrbe marva éles sikollyá fajul, miközben az esőcseppek csendben verik az ablaküveget, és mire az apró vágások mély sebekké érnek, az esőcseppek is átszakítják az átszakíthatatlant...
Már nem véd semmi. A vastagon ömlő esőben ülök és vacogok. A körülöttem álló aquáriumok méla, bús, és ijesztő tekintete a mélybe sodor, és a tűz martalékává válok.. 
A lángoló percek csak nem múlnak.. A bőr kezd bizseregni, majd pezseg.. A lassú zene kibontakozik és egy gyors váltással lángra gyúl a már mozdulatlan test.
Nincs ki jöjjön, és oltsa tüzemet. A ház kihalt és az eső után csak a szakadt fekete rongyos függönyöket csapdossa a szél. Az aljuk még a tűztől rojtos, a tetejük pedig szürke a füsttől felhordott vértől izzik amit a még a szemerkélő eső sem tud kimosni.
A csonkított test a kavicsokon vért ereszt, mely a padlón folyva szép lassan csordogál le a lépcsön. Közben megcsillanik rajta pár bajlós fekete szempár, de nem emberi mivoltú...
Mire leér az útra szine már bíborból feketés vörösre színeződik a világ minden bűnétől...
Az eső már rég odébb állt, de a sötétség még hatalmában tartja a házat, és mint valami mágikus köd, körbeveszi. A fekete macskák néma lelke kószál csak a házban és várják hogy gazdájuk hazatérjen, de már nincs remény. A komor lelke már csak emlékként járja át a ház sötét zugait, és keresi hova tűnhetett a párja...